Arany János: Tetemre hívás (12)

Arany János: Tetemre hívás A radványi sötét erdőben Halva találták Bárczi Benőt. Hosszu hegyes tőr ifju szivében; “Ime, bizonyság Isten előtt: Gyilkos erőszak ölte meg őt!” Kastélyába vitette föl atyja, Ott letevék a hűs palotán; Ki se terítteti, meg se mosatja: Vérben, ahogy volt, nap nap után Hever egyszerű ravatalán. Állata őrzeni négy alabárdost: “Lélek ez ajtón se be, se ki…” “Hátha az anyja, szép huga már most Jönne siratni?” – “Vissza neki; Jaj, ki parancsom, élve, szegi!” Fojtva, teremről rejti teremre Halk zokogását asszonyi bú. – Maga, pecséttel, “hívja tetemre” Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú: Legyen a seb vérzése tanú. A palotát fedi fekete posztó, Déli verőn sem süt oda nap; Áll a tetemnél tiszti pörosztó, Gyertya, feszűlet, kánoni pap: Sárga viaszfényt nyughelye kap. “Jöjjenek ellenségi, ha voltak!” Jő, kit az apja rendre nevez; Hiába! nem indul sebe a holtnak Állva fejénél az, vagy emez: “Gyilkosa hát nem ez… újra nem ez.” “Hát ki?…” riad fel Bárczi sötéten, “Boszulatlan nem foly ez ösi vér; Ide a gyilkost!… bárha pecsétem Váddal az önnön szívemig ér: Mindenki gyanús nekem, aki él!” “Jöjjenek úgy hát ifju baráti!” Sorra belépdel sok dalia: Fáj nekik a hőst véribe’ látni, S nem harc mezején elomlania. Erre se vérzik Bárczi fia. “Jöjjön az udvar! apraja, nagyja… Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!” Megkönnyezetlen senki se hagyja, Kedves urára szánva tekint. Nem fakad a seb könnyre megint. “Jöjjön az anyja! hajadon húga!” Künn a leány, már messze, sikolt; Anyja reárogy, öleli búgva: Mindre nem érez semmit a holt: Marad a tört vér – fekete folt. “Jöjjön utolszor szép szeretője, Titkos arája, Kund Abigél!” Jő; – szeme villan s tapad a tőrre, Arca szobor lett, lába gyökér. – Sebből pirosan buzog a vér. Könnye se perdűl, jajja se hallik, Csak odakap, hol fészkel az agy: Iszonyu az, mi oda nyilallik!… Döbbenet által a szív ere fagy: “Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!” Kétszeri mondást – mint lebüvölten – Hallgat el, aztán így rebegi: “Bárczi Benőt én meg nem öltem Tanum az Ég, s minden seregi! Hanem e tőrt én adtam neki. Bírta szivem’ már hű szerelemre – Tudhatta, közöttünk nem vala gát: Unszola mégis szóval “igenre”, Mert ha nem: ő kivégzi magát. Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!” S vadul a sebből a tőrt kiragadja, Szeme szokatlan lángot lövell, Kacag és sír, s fennvillogtatja S vércse-visongással rohan el. Vetni kezet rá senki se mer. Odakinn lefut a nyilt utca során, Táncolni, dalolni se szégyell; Dala víg: “Egyszer volt egy leány, Ki csak úgy játszott a legénnyel, Mint macska szokott az egérrel!” Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre További műsoraink a betone.hu-n Facebook: Betone Instagram Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices