Lenémított igények

„Vele sosem volt semmi baj, olyan könnyű gyerek volt.” Ismerős ez a dicséret? A fejlődéslélektan és a traumakutatás szerint az a gyermek, aki mindig csendes, aki sosem csap zajt és aki végtelenül alkalmazkodik a család dinamikájához, valójában egy nagyon mély, láthatatlan árat fizet. Gyakran összetévesztjük az igénytelenséget a szükségletek hiányával – és a kettő között harminc évnyi elfojtott kérdés húzódik. Mi az a „fawning” reakció? Mit jelent üvegtestvérnek lenni? Hogyan vezet a gyerekkori láthatatlanság felnőttkori alexitímiához, kiégéshez (burnout), és ahhoz, hogy mágnesként vonzzuk az érzelmileg elérhetetlen partnereket? Ebben a kibővített epizódban a „könnyű gyermek” szindrómájának mélyére ásunk. Arról gondolkodunk, miért álarc a túlzott függetlenség, és hogyan tanulhatunk meg újra teret kérni magunknak a világban.