Költőtoll

Valamilyen szinten normális, hogy az idegen embertársainkhoz előítéletekkel, bizalmatlansággal viszonyulunk – a feltétel nélküli bizalom nem jelentett mindig evolúciós előnyt. Azt viszont már felettébb szomorúnak tartom, ahogy ezt bizonyos közszereplők, illetve politikusok kihasználják és megerősítik. A miénktől eltérő bőrszínű, vallású, származású, szexuális orientációjú embertársaink ellen uszítanak bennünket, bűnbakot csinálva belőlük kennek rájuk mindent, ami nem működik az országban. A közbeszéd persze ennek megfelelően szépen lassan elmérgesedik. Nagyon nehéz előítéletek nélkül néznünk egymásra. Ám ha csak résnyire kinyitjuk azt a bizonyos metaforikus ajtót, rájöhetünk, hogy „ezek itt” a kulturális különbségek ellenére is ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk, s vannak köztük jó fejek. Versem „narrátora” persze egy ettől eltérő, már-már karikaturisztikusan sarkos álláspontot képvisel, bár a világtörténelmen áttekintve korántsem valószerűtlent. Talán pont így, ebből a szögből sikerül rámutatni valamire…

Környékünkön is egyre több a külföldi ételfutár, akik mindenki máshoz hasonlóan próbálnak boldogulni – tisztességes és kitartó munkával egy olyan országban, amelynek nem is beszélik a nyelvét. Most egy ilyen alak karakterébe bújtam, hogy egy fokkal jobban átérezzük az idegenség és kívülállás kérdéskörét.

Mindannyiunk életét vagy így, vagy úgy megkeserítik az előítéletek. Ha mi vagyunk mások, mint az átlag, akkor céltáblájukká válva szenvedünk az igazságtalanságuk miatt. Ha viszont mi magunk vagyunk tudattalanul is tele velük, mérgez bennünket a bizalmatlanságunk, és nem adjuk meg másoknak az esélyt, hogy bebizonyítsák: nem rossz emberek. Költőtoll epizódunk épp ezt a nehéz, de fontos témát dolgozza fel most verses formában.

Az AI ugyan a 21. század nagy felfedezése, de jómagam legalább akkora óvatossággal figyelem a fejlődési ívét, mint amekkora csodálattal. Ezt a verset főleg az AI által generált tartalmakra hegyeztem ki – minőségi és etikai kérdéseket ugyanis bőven felvet e technológiák széles körben történő elterjedése. Vajon megtörténhet-e, hogy végleg elveszítjük a kontrollt a technikai szingularitás felett?

Manapság a közbeszédben nagyon gyakran esik szó a mesterséges intelligenciáról. A techguruk nem győzik hangoztatni, hogy szinte végtelen potenciál rejlik benne, és akár az emberiség majdani megmentőjeként is hivatkoznak rá, mások azonban arra figyelmeztetnek, hogy rengeteg veszély forrása lehet. Most mi is elgondolkodtunk az MI felől, persze jó szokásunkhoz híven strófákba szedve a benyomásainkat.

Manapság a közbeszédben nagyon gyakran esik szó a mesterséges intelligenciáról. A techguruk nem győzik hangoztatni, hogy szinte végtelen potenciál rejlik benne, és akár az emberiség majdani megmentőjeként is hivatkoznak rá, mások azonban arra figyelmeztetnek, hogy rengeteg veszély forrása lehet. Most mi is elgondolkodtunk az MI felől, persze jó szokásunkhoz híven strófákba szedve a benyomásainkat.

Nagyon szerencsés, aki olyan párra talál, aki szereti, megbecsüli, és aki mellett biztonságban érzi magát. Egy kapcsolaton még ebben az esetben is folyamatosan dolgozni kell, hogy jól működjön, s kiállja az idő próbáját. Ám gyakran már a kapcsolat legelején vannak apró jelek, melyek a rózsaszín köd ellenére is figyelmeztetnek arra, hogy toxikus személyiséggel hozott össze bennünket a sors. Megérzéseinkre nem mindig hallgatunk, döntéseinknek viszont mindig megfizetjük az árát. Az alábbi vers egy mérgező kapcsolat dinamikáját próbálja megragadni, méghozzá nem az áldozat, hanem a másik fél szempontjából.

Az alábbi versben egy olyan élethelyzetet, kapcsolati dinamikát próbáltam megjeleníteni, amely tele van feszültséggel, harccal és rejtett (?) agresszióval. A versben szereplő párost képzeletben egy hangversenyteremben helyeztem el, piros bársonyfotelekkel, reflektorokkal, kiváló akusztikával, amely ideális környezetet teremt az ambivalenciák kibontakozásához.

Különleges kihívás nehéz érzésekről verseket fabrikálni – amellett, hogy pont ugyanennyire „hálás” is a feladat, hiszen az emberi kapcsolatok problémáival kivétel nélkül, mindannyian találkozunk. E havi témánk a „toxikus viselkedés” munkacímet viseli, és megírásukban nagyrészt támaszkodhattunk valós megéléseinkre, tapasztalatainkra is. Ahelyett, hogy a feszültségeket elnyomnátok, mi arra biztatunk Titeket, hogy éljétek meg a negatív érzéseket is, sőt, akár hozzánk hasonlóan vessétek papírra – már pusztán a megnevezésből fakadó megkönnyebbülés elementáris erejű lesz.

Nem sok kérdés merült fel bennem azzal kapcsolatban, hogy az érzékeim közül a látásommal a legszorosabb a kapcsolatom – mivel korlátozott vagyok benne. Ezt a verset az önismereti munka részeként kezelem, amellyel közelebb kerülök a veszteségek és a szorongás feldolgozásához. Szeretettel ajánlom minden szemüvegesnek.