NBA - Beyond the Spotlight

Köszönjük szépen!Kérlek kövessetek továbbra is a friss hírekhez Sanyi érkező csatornájáról.

Bill Walton - Rockstar

Baron Davis - Participation Fee

Luke Ridnour - Protected DPOYAdonal Foyle - Poetic Exaggeration

Tony Battie - Mission ImpossibleRafer Alston - All-Star Bust

Glen Davis - Norbi UpdateNick Collison - Wannabe MVP

Magic Johnson - HoF for LeaseMichael Jordan - I Love This Game

Szezonzáró személyes hangulatban, sztorikkal, köszönetnyilvánítással és egy izgalmas játékkal, melyhez a Tőletek érkezett kommentekből merítettünk inspirációt.Nagyon hálásak vagyunk a figyelmetekért!

Vannak játékosok, akik karrierjük jelentős részében a nagy sztárok szűk körébe tartoznak, de mégis eljutnak oda, hogy végül visszavonulásuk idején már sejthető, hogy nem lesznek tagjai a Hall of Fame intézményének. Ilyen játékos volt Derrick Coleman is, aki erőcsatár illetve center posztokon játszott mintegy 15 szezonon keresztül a ligában, 1990 és 2005 között. Fénykorában még olyan játékosokkal emlegették egy lapon, mint Karl Malone vagy Charles Barkley, de Coleman valahogy mégsem lett a halhatatlan legendák egyike; ennek pedig nem is csak egy oka volt.

Kevés olyan játékos volt az NBA-ben, akik elmondhatták magukról, hogy Michael Jordan nagyra tartotta őket. Még kevesebben részesültek abban az elismerésben, hogy Jordan valóban jó kapcsolatot ápolt velük, és már-már baráti viszonyban voltak. Ilyen játékos volt például Michael Finley dobóhátvéd, aki korának egyik legjobbja volt a posztján. Mivel egész karrierje alatt vagy gyenge csapatok franchise playere volt, vagy legendák árnyékában töltötte az idejét a pályán, ezért ma kevesen emlékeznek már rá.

Egy hatalmas legenda előtti tisztelgésként, ezúttal is egy már Hall of Famer pályáját szeretnénk bemutatni. A 70-es évek egyik legnagyobb szörnyetegeként tartották számon, majd a nyolcvanas években is bőven hasznos, másodvonalbeli sztárjátékosként szolgálta csapatait, óriási legendák mellett. Az NBA örökranglistáin is elit helye lehetne az elért eredményeit illetően, de a sanyarú mélyszegénység elől menekülve karrierjének első harmadát, pont a legjobb éveit, az ABA-ben töltötte el; és manapság alig hallani a nevét, amikor a valaha volt legjobb játékosokról esik szó.

Az 1984-es drafton, a teljesség igénye nélkül, olyan legendák érkeztek meg az NBA-be, mint Michael Jordan, Hakeem Olajuwon, Charles Barkley és John Stockton. Jelen volt ezen a drafton egy olyan játékos is, aki bár nem ért fel az imént felsorolt nevekhez, azonban sokkal jobb és eredményesebb volt annál, mint amennyire megfeledkeztek róla. Csendesen érkezett, majd hamar franchise player lett belőle, hogy aztán sztárcsapatban legyen alapember, később több helyen megbízható csapattag. Sajnos igazából már akkor is kevesen foglalkoztak az érdemeivel, amikor még bőven volt hátra a pályafutásából néhány év. 

Sokan úgy tartják, hogy a crossover nevű csel legzseniálisabb művelője Allen Iverson volt, aki olyan szintre fejlesztette ezt a gyakran szó szerint bokatörő mozdulatot, hogy már-már neki is tulajdonítják a "feltalálását". Igazából ezt még Iverson előtt egy másik játékos fejlesztette tökélyre, akinek elképesztő karrierjéről méltatlanul feledkeztek meg a rajongók. Nem teljesen passzol ide, mivel amikor még a listára került, nem volt Hall of Famer; azóta viszont Tim Hardaway 2022-ben halhatatlanná vált. 

A 90-es években játszott egy center és erőcsatár posztokon teljesítő játékos az NBA-ben, akinek tehetsége és elszántsága sajnos kevés volt hozzá, hogy beírja a nevét a kosárlabda nagy történelemkönyvébe. Nem tehetett erről, hiszen pont, amikor elkezdett naggyá válni érte őt egy horrorbaleset a pályán, aminek köszönhetően az egyik „mi lett volna, ha?” típusú történetté vált az NBA számtalan sztorija között.

Valahányszor megjelenik egy-egy olyan felmérés amely azt mutatja meg, hogy nemzetenként milyen magasak az emberek, rendre az derül ki, hogy a bolygón átlagosan a hollandok a legmagasabbak. A 90-es évek egyik, sok szempontból kiemelkedő centere is Hollandiából érkezett az NBA-be; így a 224 cm magas Rik Smits bizonyára önmaga is javítja népe átlagos magasságát. Smits, vagyis becenevén „The Dunking Dutchman” sohasem lesz a Hall of Fame tagja, nem maradt örökség amit hátrahagyott volna az NBA-ben, ám az Indiana Pacers történetében így képes volt ikonná válni.

A mai NBA játékosokat egy szempontból biztosan nem lehet összemérni a régi korok játékosaival. Még pedig abban a tekintetben, hogy a korábbi játékosokban sok esetben erősebb volt a vágy arra, hogy a pályán lehessenek, mint amennyire a saját egészségüket féltették. Volt köztük olyan, aki fél lábon bicegve is döntőt nyert. Volt, akinek olyan fájdalmai voltak, hogy a sírás kerülgette; mégis pontokat szerzett tétmeccseken. És volt olyan is, aki a 90-es években újradefiniálta a sportember fogalmát az NBA-ben. 

A kilencvenes évek egyik legszimpatikusabb irányítója végigjárta a ranglétrát, amit egy zöldfülű, lelkes tartalékosként kezdett el, majd a szupersztár státuszt is megjárva, végül megbízható veteránként fejezett be. A közkedvelt Terrell Brandon három különböző csapatban ajándékozta meg a kosárlabdarajongókat varázslatos pillanatokkal, ám leginkább a személyes története volt, ami mindenkit megragadott. Még úgyis az NBA sztárjainak egyikévé tudott válni, hogy gyerekkorában még az is kétséges volt, hogy egyáltalán tud-e járni majd rendesen.

Kendall Gill nevét nem sokan ismerik, még azok közül sem, akik szeretik az NBA-t. Ennek ellenére vannak közösségek, ahol Kendall valóságos helyi hőssé vált, és bár elcsépeltnek hangozhat, de Gill kivételes pályafutást tudhat maga mögött, mely nemcsak a kosárlabdáról szólt.

Extra epizód. Sanyi a műsorvezetői székben - élménybeszámoló Bálinttól Chicagoról és a California road tripről.

Vannak úgy nevezett „arisztokrata kosarasok”. Ők azok a játékosok az NBA történetében, akik feltehetően akkor is sikeres, jómódban telő életet élnének, ha nem jutottak volna be a profi ligába - ahol dollármilliós szerződések múlnak a tehetségükön. Ilyen játékos Brad Daugherty is, aki korának egyik legjobb centere volt, de idő előtti visszavonulása egy nem múló sérülésnek köszönhetően hamar homály fedte nevét a rajongók körében.

Ki tudja hány olyan kosárlabdajátékos volt már eddig is, akiknek csak egy hajszálon múlt, hogy megmutathassák azt, amire akár az egész életüket is feltették, de mégsem ismerhette meg nevüket a világ?Anthony Mason tehetsége vitathatatlanul nagy volt, de végül az egész liga történelmére is hatást gyakorló legendás edzőnek kellett észrevennie őt ahhoz, hogy ma is beszélhessünk erről az egykori sztárjátékosról, aki már sajnos nincs közöttünk. 

Ahogy az törvényszerű a sportokban, nem minden sztárjátékosból lesz halhatatlan legenda. Rex Chapman sztorija egy igazán filmbe illő történet, amelynek számos tanulsága van. Megjárta a mennyet és a poklot is, hogy manapság az egyik legnépszerűbb, legőszintébb és leghitelesebb figurája legyen azoknak az egykori játékosoknak, akik saját példájukon keresztül képesek morális iránytűként segíteni a jelenlegi és a jövőbeni generációt.

Manapság már szinte minden játékosnak, még a padon ülő cseréknek is, olyan kétségbeesetten próbálnak beceneveket találni az NBA-ben, mintha kötelező lenne. Azonban a 80-as, 90-es években, ha egy játékosnak ismert beceneve volt a ligában, akkoriban az valóban rangot jelentett; és bizony közöttük is csak néhány játékos mondhatta el magáról, hogy igazán menő "nickname" alatt fut a rajongók körében. Az egyik, valóban menő becenév egy olyan hátvéd-bedobó játékoshoz kötődik, akit a visszavonulásának pillanatában szinte azonnal el is felejtettek, pedig volt bajnoki címekre vadászó keretekben alapember, néha még sztár is. Ő nem más, mint „Thunder Dan”, vagyis Dan Majerle. 

Olykor egy-egy játékosnak szép karrier jut annak ellenére, hogy minden egyes szalmaszálba bele kellett kapaszkodnia, hogy megvethesse a lábát az NBA-ben. Egy szép és teljesnek nevezhető pályafutás végére már senki sem emlékszik arra, hogy az adott játékosnak milyen nehéz is volt teljes értékű, tiszteletet érdemlő személyiségévé válnia a ligának.

Az NBA története sajnos bővelkedik olyan játékosokban, akik többre voltak hivatottak annál, mint amilyen pályafutást végül elértek. Ilyen Antonio McDyess is, aki számos szempontból volt kivételes tehetség, ám egy karriert meghatározó sérülés véget vetett sztárként töltött éveinek. Mire bajnoki cím közelébe került volna, már csak mellékszereplője tudott lenni fontos csapatoknak. 

Számos be nem váltott ígéret vált már drámaivá az NBA történetében. Az egyik legnagyobb „mi lett volna, ha…” sztori egy olyan játékoshoz kötődik, aki a teljes karrierje folyamán egyik sérülésből zuhant a másikba, és hiába tudta mindenki, hogy mekkora tehetség, végül örökség nélkül távozott, dicstelenül. „Never nervous Pervis”, vagyis Pervis Ellison annak ellenére került az NBA egyik legnagyobb reménységeként a profi ligába, hogy karrierjének második felében már mindenki arra várt, mikor adja fel a hiábavaló küzdelmet és vonul végre vissza. Ekkoriban már az „Out of service Pervis” becenevén hívták azok, akik egyáltalán tisztában voltak vele, hogy még az NBA-ben játszik. 

Sanyi szerint minden idők legtöbb híres (vagy egyenesen legendás) játékosa az 1996-os drafton került az NBA-be. Ha megpróbálnánk felsorolni őket, akkor szinte biztosan kimaradna valaki. Volt köztük olyan is, aki pályafutását ugyan fantasztikus egyéni teljesítmény jellemzi, valódi örökségét mégsem a pályán hozta létre, hanem visszavonulását követően az NBA igazgatótanácsában. 

Dirk Nowitzki sokak fejében úgy él, mint az NBA valaha volt legjobb és egyetlen német kosárlabda sztárja, azonban ebben a rajongóknak csupán félig van igazuk. Detlef Schrempf legnagyobb öröksége talán nem is a tény, hogy Ő volt az első nemzetközileg elismert német NBA játékos, hanem hogy egyike volt azon európai tehetségeknek, akik kitaposták az utat olyan játékosoknak, mint Nikola Jokić, Luka Dončić és még sokan mások...

A 2000-es évek egyik leginkább alulértékelt szupersztárja talán sohasem fog bekerülni a Hall of Fame-be, amire kevesebb mint 1% esélyt adnak a hozzáértő elemzők. Azon túl, hogy fantasztikus játékos, aki karrierje során volt óriási ígéret, reménytelen hős, franchise player, veterán másod- majd harmadhegedűs, végül pedig padról beszálló öreg róka, nem sok mindent sikerült elnyernie. Az epizódban azt beszéljük meg, hogy vajon mi hiányzott a végső sikerekhez, mert bizony Antawn Jamison nem egyszer játszott szupersztár csapatokban is. 

Folytatjuk elfeledett hősökről szóló műsorunkat, melynek nyitó műsorában rendhagyó módon 10 + 1 érdekességgel érkezünk az aktuális szezonról és kitekintünk az előttünk álló évre. Köszönjük a támogatást és a rengeteg visszajelzést! Iratkozzatok fel és tartsatok velünk a második évadban is!

Kobe Bryant a 20 éves pályafutásának nagyjából felénél volt talán a leginkább megosztó személyiség a ligában. Ekkoriban szerezte a legtöbb ellenséget magának, ebben az időszakban bírálták Őt a legtöbben a döntései, a viselkedése, az attitűdje miatt; mindeközben teljesítőképessége és önbizalma éppen tetőzött. 

A 2000-2001-es szezonban a címvédő Lakers végig magabiztos teljesítménnyel játszott az egész alapszakaszban. Nem vitték túlzásba az erőlködést, de az 56-26-os mutató így is elég volt ahhoz, hogy megnyerjék a csendes-óceáni csoportot. A nagy riválisok ennek ellenére úgy gondolták, hogy a Lakers talán majd sebezhető címvédő lesz majd a playoffban. Tévedtek. 

Sok játékos van, aki elmondhatja magáról, hogy pályafutása alatt egy vagy akár több alkalommal is sikerült 50 pont felett dobnia egy meccsen. Különös módon azonban, a legtöbb játékosnak ilyen játékosnak vereséget kell szenvednie az adott meccsen. Statisztikai szempontból nézve ugyanis több elveszített 50 pontos teljesítmény van az NBA-ben, mint ahány győztes. Logikus magyarázat persze létezik erre a jelenségre is...

A legtöbb esetben még a jobb játékosokból sem lesznek sztárok. Sztárnak, franchise playernek, legendának lenni csak néhányak kiváltsága, de a nagynak számító bajnoki sztárcsapatok sem csak híres és leendő Hall of Famer játékosokból állnak. Jellemzően a "contender" klubokban is vannak olyan játékosok, akiket vízhordóknak vagy favágóknak neveznek. Ők azok a csendesen dolgozó játékosok, akik a sztárok pihenő ideje alatt tartják a frontot és legtöbbször nem értük őrjöng a közönség, de nem kevés szerepet vállalnak a sikerek elérésében. 

Alapvetően csodálatos tulajdonsága a sportoknak, hogy sokféleképpen lehet benne győztes az ember. Vannak, akik trófeákat gyűjtenek, bajnoki címeket szereznek, egyéni díjakat nyernek el, és vannak azok a sportolók, akik azzal válnak győztessé, hogy egyszerűen nem mondanak le az álmaikról, miáltal kivívják mások tiszteletét, majd csodálatát. Az NBA történetének egyik legelszántabb játékosa egy irányító, aki sohasem lett bajnok játékosként, sosem vezetett egy kategóriát sem az NBA-ben; mégis hősként ünnepelték karrierjének végén. 

Az NBA követi a világ trendjeit és ennek köszönhetően manapság egyre elnézőbb, megértőbb minden egyes benne, illetve neki dolgozó személyiséggel szemben. Ennek köszönhető az is, hogy manapság már játékosok zsarolnak csapatokat, vagy elmaradnak a liga által kiszabott büntetések, ha valaki az egyéni nézeteit a liga érdekei elé helyezi. Ez nem volt mindig így, és alig kell visszamenni az időben, hogy példát találjunk arra is, mi történt, amikor egy játékos akkoriban nyilvánította ki ennyire élesen a véleményét. Régebben ez akár karrierekbe is kerülhetett, és bizonyos értelemben ez történt Christopher Wayne Jackson esetében is, akire manapság azért is emlékeznek kevesen, mert valójában nem ezen a néven vált híressé. 

A 90-es évek első felében az NBA akkori igazgatója, David Stern óriási hadjáratba kezdett. Ennek célja az volt, hogy a profi kosárlabdaliga hírét ne csak elvigye a világ minden egyes szegletébe, hanem meg is szerettesse azt mindenkivel. A játék, a csapatok már elég színesek, izgalmasak voltak ahhoz, hogy az NBA vonzereje tömegeket hengereljen le, így már csak egy erős és összehangolt marketing "tsunamira" volt szükség, hogy a világ jelentős része rajongójává váljon a ligának. Stern keze alá játszott a Chicago Bulls felemelkedése, Michael Jordan, a 92-es Dream Team, az NBA csapatainak új designja, hogy egyre több híresség követte a ligát, hogy Hollywood is rátalált az NBA-re, az internet térhódítása, a sportmárkák, számos legendás játékos, és még egy különleges jelenség… 

A 90-es években játszott pár fiatal tehetség, akiket kitüntettek vagy leterheltek azzal, hogy Michael Jordanhez hasonlították őket. Volt köztük egy, akivel bizony tényleg sok hasonlóság volt, leginkább a hátterében. Jordanhez hasonlóan, neki is Észak-Karolina volt az otthona, ahonnan előbb a North Carolina Egyetemre, majd az NBA-be érkezett. Egyformák voltak magasságra, súlyra, és mindkettőjüket a 3. helyen draftolták. Újonc korában még hatalmas volt a hype körülötte, hiszen azonnal leszerződött vele a Fila sportmárka, valamint számtalan alkalommal szerepelt különböző Fleer gyártmányú kosárlabda kártyacsomagon is, de Jerry Stackhouseból végül nem lett egy második Jordan...

Az NBA egyik óriásklubja jelenleg a San Antonio Spurs csapata, amely az elmúlt pár szezonban szenved ugyan, de a klubon belül uralkodó kultúra, a játékosok képzése fizikailag és mentálisan a profi liga patinás szervezetévé tette a fekete-fehér mezben játszó texasi csapatot. Ha manapság megkérdezzük a rajongókat, vajon ki volt a franchise történetének legjobb 5 vagy 10 játékosa, bizonyosan ismerős nevekkel találkozunk majd a listán, de ezúttal egy olyan játékosról szól a történet, akinek a nevét ma már alig-alig hallani a szurkolók körében. Pedig a valaha volt egyik legmenőbb becenévvel megáldott védő több különböző módon is halhatatlan legendájává vált a kosárlabda történelmének.

A legtöbb sztárjátékos egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy a nagy átlaghoz képest sok pontot szereznek. A 80-as évek második felében is érkezett egy játékos az NBA-be, aki igazi gólzsákként operált a pályán éveken keresztül, de ha pusztán ebből az aspektusból vizsgálnánk meg a játékát, már azzal is lekicsinylően nyilatkoznánk róla. A pontszerzés mellett ugyanis még számos más területen is kiemelkedett a mezőnyből...

Nagyon kevés olyan játékos játszott valaha az NBA-ben, akik Haitiről származnak. És azon emberek száma is nagyon kevés, akik hallottak már egy Olden Polynice nevű játékosról, aki 1964. november 21-én született Haiti fővárosában, Port-au-Princeben. A legtöbben, akik ismerik a nevét, csupán annyit tudnak róla, hogy Ő volt az a játékos, akit Scottie Pippen ellenében adott a Chicago Bulls a Seattle SuperSonics csapatának. Pedig Polynice története ennél azért valamivel többről szól...

Előfordul, hogy egy-egy játékos hatalmas tiszteletnek örvend a társai körében, azonban a szurkolóknak mégsem sikerül megjegyeznie Őt. Armen Gilliam erőcsatár számos érdemmel rendelkezett pályája során: szinte minden egyes csapatában alapemberként játszott, és volt idő, amikor bizony még az Admirális, David Robinson is tartott a „The Hammer” becenevű erőcsatártó.

Európa északi részén van egy kis ország, ahol a kosárlabda nemcsak nemzeti sporttá vált, de olyan magas szinten űzik, hogy még azok is tartanak tőlük, akik talán a térképen se tudnák megmutatni a helyet. Innen származik mai játékosunk, aki többszempontból sem felelne meg a műsor alapvető tematikájának. Először is, mert mindössze 7 éves NBA karrierje alatt gyakorlatilag semmilyen örökséget sem hagyott maga után. Nincs bajnoki címe, nem volt All-Star, sem All-NBA. Nincs egyéni díja, sem trófeái. Ezért is lehet meglepő, hogy mégis tagja a Hall of Fame elit körének.

Sokakkal előfordul, hogy különböző okokból nem képesek beteljesíteni azt a sorsot, amit mások látnak bennük. Nem kétséges, hogy Eddie Jones egyike volt az egyik ilyen, talán leginkább kedvelhető sztárjátékosoknak a ligában. Rendelkezett a teljes csomaggal, mert nem csak remek védőjátékos volt, hanem közben csapatainak nem egyszer a házi gólkirálya is; sőt, a triplavonal mögül ugyanolyan veszélyes volt, mint amikor lendülettel támadta a gyűrűt. Karrierjét talán csak az árnyékolta be, már az örökségének hiányán túl, hogy Jones kétszer is olyan legendás csapattársat kapott maga mellé, aki aztán elvette helyét a rotációban. Így pedig nem volt rá lehetősége, hogy legendává váljon...

A Seattle története bővelkedik híres játékosokban, de a mai kosárlabda rajongók talán már elfelejtették, hogy volt egy olyan játékos is a csapat történelmében, akit annyira szerettek, hogy nem kisebb becenévvel tüntették ki Őt, mint: Mr. Sonic. Mr. Sonic helyi legendává vált, ám csak a csapat szurkolóinak körében. Bár sohasem volt tagja az NBA szélesebb körben is ismert sztárjainak, és statisztikai mutatói is csak ritkán tűntek ki a mezőnyből, a konzisztens teljesítménye és megbízhatósága aranyat érővé tette őt. Ha manapság meghalljuk a nevét, hajlamosak lehetünk megfeledkezni a játékos éveiről, és inkább arra gondolunk, hogy mennyi kudarcot megélt már edzőként. Sokszor, sok szempontból lesajnált trénere Ő az NBA-nek.

Volt egyszer egy játékos, akit a 90-es években minden egyes csapat edzője, tulajdonosa, szurkolói, játékosai gondolkodás nélkül, azonnal a maguk oldalán szerettek volna tudni. Az, hogy a tehetsége hatalmas volt, csak puszta szófecsérlés. Csendes volt, kimaradt a balhékból, alig lehetett róla hallani bármit is. A pályán azonban rettegtek tőle az ellenfelek. Olyan irányító nagyságok, mint Magic Johnson, Isiah Thomas, John Stockton, Gary Payton, Tim Hardaway… mind egytől egyig tartottak azoktól az alkalmaktól, amikor vele kellett szembe nézniük. Játéka alapján szinte igazságtalanságnak tűnik, hogy a mai napig sem tagja a Hall of Famenek. Viszont, ha őt magát megkérdeznénk az NBA pályafutásáról, számára az csak egy szakasza volt életének, mert igazi örökségének a politikában elért sikereit tartja, amiben szintén kimagasló eredményeket ért el.

Minden elismerés és kitüntetés közül a legnagyobb, amit egy NBA játékos elérhet, az az, hogyha beválasztják a Hall of Fame-be, vagyis a Halhatatlanok Csarnokába. Ritkán ugyan, de előfordul azonban, hogy néha jön egy-egy játékos, aki ugyan sohasem lesz Hall of Famer, de mégis úgy érzem, hogy talán a Hall of Fame intézménye az, ami gazdagodna azzal, ha köreibe venné az adott játékost. Kevés ilyen ember karrierjét ismertük meg eddig, de Rony Seikaly biztosan köztük van. Ha megkérdeznénk Őt arról, hogy mégis minek tartja magát elsősorban, talán még neki is el kellene gondolkoznia, hiszen egy olyan multikulturális személyről van szó, akire a polihisztor lenne az illő kifejezés.

Gyakori jelenség, hogy az NBA szurkolók meg nem történt dolgokról elmélkednek. Mi lett volna, ha a Seattle SuperSonics nem adja át a drafton Scottie Pippent a Bullsnak? Mi lett volna, ha a Charlotte Hornets nem passzolja át Kobe Bryantet a drafton a Lakersnek? A mai műsorunk arról szól, hogy vajon mi lett volna, ha Roy Tarpley nem nyúl alkoholhoz és drogokhoz?

A profi sportolói karrier velejárója, hogy egy játékost bármikor eladhat a csapata egy másiknak, és ilyenkor bizony a költözés, az új városba való beilleszkedés is részét képezi ennek az életmódnak. Azonban az NBA történetének egyik legkevésbé érthető anomáliája egy Jim Jackson nevű játékoshoz köthető, aki nehezen átlátható okokból lett a csapatok között őrlődő flippergolyója a ligának. Információ nincs róla, hogy esetleg a játékos személyisége vagy más volt-e az oka annak, hogy Jackson egyik klubtól vándorolt a másikig, de pályáját teljes mértékben beárnyékolta, hogy mindig az első beáldozható ember volt minden egyes csapat számára.

Egy olyan játékos bemutatása következik, aki sajnos már régóta nincs köztünk. Szerette az életet, élvezte is azt, de semmit sem annyira, mint kedvenc játékát, a kosárlabdát. Karrierjének nagy részében a nagy sztárrá válás küszöbén táncolt, voltak is nagyon nagy szezonjai, és bizonyos értelemben róla is elmondható, hogy Michael Jordan miatt nem lett belőle az, aki lehetett volna. Ő nem más, mint „Obocop”, vagyis Orlando Woolridge.