Költőtoll

Történt már veletek, hogy megéreztetek egy elfeledettnek vélt illatot, s az agyatok azonnal időutazásra invitált benneteket? Esetleg hatódtatok meg egy íztől, mely rég elhunyt (déd)nagymamátok főztjét juttatta eszetekbe? Mostani versemben pont azt szerettem volna érzékeltetni, mennyire erős hatással lehetnek ránk érzékszervi benyomásaink. Igyekeztem belefoglalni mindazt, amit a szem, a száj, az orr, a bőr befogadhat egy adott szituációban. Talán sikerült érzékletessé, egyszersmind érzékivé varázsolnom a sorokat.

A külső világból jövő ingereket érzékszerveink segítségével dolgozzuk fel. Benyomásaink nagyban meghatározzák, mit és hogyan fogunk fel. A színek, ízek, szagok, hangok épp ezért fontosak számunkra, s emlékeinkre is erősen rányomják bélyegüket. Verseink főszereplőjévé is emiatt léptek elő a friss epizódban.

Már-már balladai eszközökkel próbáltam megrajzolni ebben a versben egy szobrászmester portréját. Magam sem számítottam arra, hogy ennyire sötét és dekadens hangulatot lehet megidézni egy szinte hétköznapi hivatás megjelenítésével. A képzőművészek magányos alkotási folyamatait, fantáziaképeit, és az őrület határait karcoló vízióit hagytam szabadon kibontakozni. Merüljünk alá együtt!

Ez a vers nehéz szülés volt. Költőtollas társam, Keri választotta a munka, hivatás témáját. Mikor beszélgettünk róla, megegyeztünk, hogy ezer és egy oldalról megfogható. Amikor leültem gondolkodni, hogy is ültethető bármely aspektusa verssorokba, mégis hamar kiderült: bajban vagyok. Vagy iszonyúan banális szavakat vetettem papírra, melyek sehogy sem akartak egy irodalmi szöveggé összeállni, vagy a sokféle aspektust igyekeztem egyetlen szövegbe belesűríteni, aminek káosz, és túlbonyolított szerkezetek sora lett a vége. Semmi sem tűnt vállalhatónak. Végül az segített, hogy a kötött formának, a rímek zakatolásának engedtem, hadd vegyék át tollam felett az irányítást. Született egy vázlat, amelyen még mindig nagyon sokat kellett csiszolni, mellyel még mindig sokat kellett variálni, de már felsejlett mögötte a konkrét gondolat, tartalom. Ez a vers szóljon hát minden dolgozó nőnek, aki több fronton teljesít, és úgy érzi, ez teljességgel lehetetlen, igyekezete pedig gyakorta teljesen észrevétlen marad. Meg persze nem csak nekik.

Május 1-jén tartjuk a munka ünnepét – adta magát az ötlet, hogy a munka és hivatás témakörét járjuk körül, irodalmi kalandozásunk legújabb fejezetében. Valóban nem közömbös, milyen az a hely, ahol életünk egyharmadát eltöltjük, jár-e elegendő megbecsüléssel, van-e lehetőség a kreativitásra, önkifejezésre, összhangban van-e a készségeinkkel, karriercéljainkkal – vagy akár, a mentális egészségünkkel? Az ötletek szabad áramlása más-más irányba sodort minket, így lett igazán üde és színes az e havi verspár. Munkára, akarom mondani olvasásra fel!

A stressz az, amivel mindannyian megküzdünk, minden egyes nap. Talán banális tapasztalat, és ennyiben nem feltétlenül egyszerű verstéma, viszonylag hamar sikerült fogást találnom rajta. Egyszerűen rímekbe szedtem mindazokat a testi tüneteket, amelyeket ez az alapvetően lelki nyomás okoz. A ritmus is azonnal elkezdett lüktetni, ahogy a zakatoló, zaklatott szív. Persze sok csiszolgatást igényelt a szöveg, de ez már csak így szokott lenni. Remélem, tetszeni fog nektek, s csak azért remélem, hogy túlságosan mégsem rezonál majd bennetek, mert nem túl kellemes élményt rögzít.

Sokak számára a legfélelmetesebb helyzet lehet nagy tömeg előtt beszélni. Aki gyakorlott ebben, annak nem jelent kihívást a feladat, mások megremegnek már attól a gondolattól is, hogy minden szempár rájuk szegeződik. A fejben ilyenkor ezernyi kérdés merül fel, az idegesség pedig abnormális mértéket is ölthet. Ezt a pattanásig feszült hangulatot próbáltam megjeleníteni az alábbi versben.

Ha létezik olyan tapasztalat, amely a 21. század minden emberének meghatározza a mindennapjait, az a stressz. Persze óriási egyéni különbségek vannak abban, hogy kit mi frusztrál, ki hogyan éli meg a stresszt és miként veszi fel a harcot ellene, az alap élmény azonban közös. Mi pedig ezúttal versek formájában kíséreltük meg feldolgozni azt.

Bár 1848-ban még csak tervben sem voltam, jó szívvel emlékszem vissza azokra a rendezvényekre, ahol kisiskolásként forradalmi verseket hallgattam, majd később magam is szavaltam, a hősökre, vértanúkra emlékezve. A következő versben igyekeztem megjeleníteni a mindent elsöprő, forradalmi hangulatot, amely magában hordozza a kockázatot, de új kezdetek ígéretét is...

E havi verseink afféle főhajtásként születtek a márciusi ifjak felé, akik lassan már két évszázada, hogy saját bőrüket kockára téve álltak ki olyan értékekért, amiket mi ma is magunkénak vallunk. Áldozatuk példaértékű. Kár, hogy gyakran értelmezik, magyarázzák félre különféle politikai meggyőződések tükrében. Csak remélni tudom, hogy mondjuk épp az alábbi vers tetszene valamelyiküknek.

Nehéz őszinte lelkesedéssel megemlékezni március tizenötödikén. Hihetetlenül átpolitizálták már ezt az ünnepet, melyet az épp aktuális témák, a közhangulat, a pártok közti acsarkodás oltárán áldoznak fel évről évre. Közben persze pont a lényeg veszik el: hogy itt emberek a halandóságuk és sérülékenységük teljes tudatában vitték a bőrüket vásárra egy szebb jövő reményében. Mert hittek valamiben, és ha féltek is, nem annyira, hogy ne mertek volna tiltakozni az ellen, ami megkeserítette az életüket. Nem ártana példát vennünk róluk, és a gyűlölet zsákutcáját mellőzve kiállnunk az értékeinkért a mindennapokban. Az alábbi verset mindenesetre az ő kiállásuk ihlette.

Az alábbi versben az igazi, eszetlen nagy gazdagság életérzését próbálom megjeleníteni, annak minden kellékével. Puzsért idézve, valahogy így festhet a „pénzes proli veretése“. Parodisztikus elemekben nem szűkölködik a vers, a végtelen tobzódásban teljesen megszűnik a pénz értéke, és már csak a féktelen tombolás marad, jachtokon és a rulettasztaloknál, ahol mindig csak „all in“-t illik mondani. Avagy... így mulat egy magyar úr?

Költőtollas társam, Keri feladta a leckét rendesen, mikor előállt az ötlettel, miszerint írjunk ezúttal az anyagiakról, pénzről verset. Nincs is olyan sok költemény, ami ezt a témát dolgozza fel, kapásból mondjuk Ady Endre jutott eszembe az ő disznófejű Nagyurával, vagy Csokonai A fösvényével, de eddig jutottam. Viszonylag kevés előkép van tehát, de ettől szép a kihívás! Sokáig fermentálódott bennem, hogyan is foghatnám meg a dolgot, de a végén csak összeálltak valahogy a sorok. Íme!

A pénz, ha tetszik, ha nem, egy mindannyiunk életét és hangulatát befolyásoló tényező - egyaránt főhet a fejünk, akár túl kevés, akár túl sok adatik belőle. A februári KöltőToll témája éppen ezért a pénz, és a piszkos anyagiakhoz való viszonyunk. Kellemes és rendhagyó kihívást jelentett számunkra verses eszközökkel írni valamiről, ami ennyire kézzelfogható és materiális. Mivel mindketten kedveljük a humort és az iróniát, így az elkészült versek ezekben az eszközökben, biztosan nem szűkölködnek. Jó szórakozást hozzájuk!

Januárban mindenki próbálja kissé rendszerezni az életét, új célokat kitűzni, amelyek iránytűként szolgálnak majd, az előttünk álló esztendőben. Az újrakezdés képessége hatalmas, belső hitet és dacos kitartást igényel – ezt próbáltam megjeleníteni az alábbi versben. Bár a körülmények sokszor nem könnyítik meg a dolgunkat, de hiszem és tudom, hogy a kapitányi hídon, mindig a saját kezünkben van a kormány.

Mindez kulturális és esetleges – mégis, egy új év kezdetén mindannyiunkban mocorog valami kósza késztetés, hogy új lapot kezdjünk, valamit máshogy csináljunk, változtassunk a dolgokon. Hogy ezt a késztetést kihasználjuk, esetleg elnyomjuk, persze rajtunk múlik. Hogy sikerül-e véghezvinnünk a terveinket, az pedig valamelyest a körülményeken is. Egy biztos: a változtatás, újrakezdés nehéz. Pontosan ezt próbálja megragadni az alábbi pár strófa.

A január az újévi fogadalmak, újrakezdés, magunk jobb verziójának megteremtésére tett kísérletek időszaka. S mint ilyen, tele van nehézségekkel, küszködéssel, de egyben reménnyel is. 2025 legelső Költőtoll-epizódjának témájául éppen emiatt az újrakezdést választottuk, s kívánunk nektek sikerekben gazdag, töretlen lelkesedéssel teljes Új Évet!  

Alapvetően nem vagyok az a típus, aki a múltban él, pláne nem az, aki gyakran töpreng, hogy mi lett volna, ha... De azért az ember harminc fölött már nem lehet teljesen immunis a visszaemlékezésre. A barátokkal gyakran felemlegetjük a közös őrültségek perceit, megdöbbenünk azon, hogy gyermekünk, vagy épp ismerősünk porontya mekkorát nőtt, egy-egy régi képen pedig rácsodálkozunk egykori önmagunkra. Költőtollas társam, Keri vetette fel, hogy verseink témája ezúttal a nosztalgia legyen. Magam is meglepődtem, mennyire rezonált ez bennem, milyen fürgén épültek fel szinte maguktól a jambikus lejtésű sorok, milyen készségesen álltak rendbe a rímek. Ezúttal az emlékek valamiképp megolajozták a versírás procedúráját...

Az alábbi verset gyermekkorom édes emlékű, kalandokkal és gondtalansággal teli nyarai ihlették. Remélem, hogy sikerül a segítségével felidézni azokat az apró, majdnem jelentéktelen pillanatokat, amelyek felnőttkorba érve válnak, egészen jelentőségteljessé.

A 2024-es  év utolsó KöltőTollához mi is passzolhatna jobban, mint a nosztalgia, mint témakör. Az olykor szentimentális pillanatoktól sem mentes emlékezés a téli esték sajátja, hiszen az eseményeket visszapörgetve végtelen mentális munícióhoz juthatunk – a fakulásban pedig benne rejlik az örök szépség. Célunk volt egy olyan tág értelmezési keretet adni a két versnek, amelybe belefér az önfeledtség, a felszabadultság, de a realisztikus részletek is. Ezúton is köszönjük az egész éves, megtisztelő figyelmet – ígérjük, hogy 2025-ben újabb, gondolatébresztésre sarkalló témákkal térünk vissza.

József Attila klasszikusát most egy meglehetősen életszagú jelenség köntösébe burkoltam.

József Attila Születésnapomra című versét mindig is szerettem. Hihetetlen, milyen ritmusa van, mennyire ülnek a rímek, a hangvétele pedig egyszerre keserű, önironikus és elképesztően pimasz. Nem lehet nem szeretni! Amikor felmerült, hogy írjunk egy átiratot, szinte rögtön ez a költemény jutott az eszembe. Már csak azért is, mert mindenki kivétel nélkül ismeri, valamikor fejből kellett fújja. Nagy falat, persze. Küzdöttem is vele rendesen, de az eredeti olyan jó, hogy még az én mellette jelentősen eltörpülő átiratom is csak élvezhető lesz a számotokra! Legalábbis, remélem.

Vannak azok a versek, amelyeket lehetetlen kikerülni. Nemcsak azért, mert olyan jók, hanem pusztán azért is, mert mindenki kénytelen bebiflázni őket az iskolapadban ülve. Ha nem teszi: „leülhetsz, ötös!” Ezúttal egy ilyen költemény és szerzője előtt tisztelgünk: elkészítettük József Attila Születésnapomra című remekének átiratát!

Az alábbi verset az utóbbi évek extrém időjárása, konkrétan a szeptemberi dunai áradás ihlette. Szerettem volna ez alkalommal nem globális problémaként beszélni a ránk nehezedő klímakatasztrófáról, hanem egy egészen helyi történettel, tájban megmutatni, mivel jár az emberi tevékenység és a gyilkos áradások az állatvilágra nézve.

Ahogy e sorokat körmölöm/gépelem, már elmúlt a nyár. Az út széléről eltűntek a dinnyeárusok, a szőlő már leszüretelve, a demizsonban várja, hogy átlényegüljön. A gyerekek visszatértek az iskolapadba, az álmatlanságtól szenvedő ovisok panaszkodnak, hogy délután nincs apelláta, ágyba dugják őket.  Szóval ősz van, de könnyű megfeledkezni róla. Az autóba ülve még mindig hozzánk tapad a ruha, a klimatizált irodában, vagy felforrósodott falak közt kirándulásról ábrándozunk, aztán rájövünk, hogy az idén már úgysem aktuális… Minden eddigi őszkezdet közül talán ez a legmelegebb. Most látszik a legélesebben, hogy a klímaváltozással nem pusztán ijesztgetnek bennünket, hanem az igenis belenyúl a mindennapjainkba. Ez még nekem, akinek a nyár a lételeme, és aki minden évben a meleget várja, is ijesztő. Ehhez kisebb-nagyobb részben mind hozzájárultunk, és mind viselni fogjuk a következményeket is. Ezért – sajnos – nem is lehetne aktuálisabb a vers.

Évről évre egyre gyakrabban dőlnek meg a hőmérsékleti rekordok. Különösen forró nyár van mögöttünk, alig egy-két nap tört csak meg a perzselő hőség uralma. A tudósok semmi jóval nem kecsegtetnek bennünket, szeptemberben pedig rendre jönnek a cikkek, melyek szerint „ez volt hátralévő életed leghidegebb nyara”. Idén e cikkek mellé társult az özönvízszerű eső, valamint az azt követő áradás is. Minderre nem lehetett nem reagálnunk. E havi verseinket a klímaváltozás témaköre inspirálta.

Gyakran van úgy, hogy az ember nincs jóban a világgal, pusztán azért, mert nincs jóban, tisztában önmagával. Hatalmas klisé, melyet kimondani banális, átérezni, a negatív status quo-t átbillenteni azonban annál nehezebb. A tükörben őszintén magunkra mosolyogni néha lehetetlen vállalkozásnak tűnik, holott eszméletlen fontos lenne. Valamiképp ezt igyekeztem megragadni a következő pár sorban.

Az önelfogadás egy életen át tartó munka, amely sokszor tele van útkereséssel, kínlódással, bizonytalansággal – a folyamatban pedig sokszor külső ingerek, visszajelzések alapján értelmezzük magunkat. Az alábbi versben, három életkorban vizsgáltam meg a nő viszonyát önmagához és a külsőségeihez.

Az önelfogadás és önszeretet témája elsősorban a pszichológia iránti, közös érdeklődésünkből ered. Talán nincs olyan ember a földön, aki számára ez az út teljesen sima és akadálymentes lenne, a tinédzserkori útkeresés gyötrelmeitől kezdve, a szülői szerep gyakorlásáig, számos útvesztőn át juthatunk el, a valódi önelfogadásig. Az összefüggések mélyebb megértésében, akár a napló- vagy versírás is segítő eszköz lehet.

Az alábbiakban modern korunk egyik igencsak jellemző jelenségét, a telefonfüggőséget ábrázolom verses eszközökkel. A szövegben az állandó telefonozást a fagyizás élményével állítottam párhuzamba, az apró, édes kísértések mezsgyéjén maradva, amiből mindig jól esik egy újabb, meg egy újabb adag...

Ezúttal súlyos témát választottunk. A függőség mára talán valamennyire már mindenkit érint, még ha nem is a klasszikus formájában. Az állandó stressz kimeríti idegrendszerünket, és gyakran egészségtelen viszonyt táplálunk azokkal a dolgokkal, amelyekkel ezt a stresszt megpróbáljuk valamiképp enyhíteni. Könnyen lehet, hogy nem is az alkoholt, vagy a cigarettát, hanem éppen az egészséges életmódot toljuk túl, vagy a kezünk ügyében állandóan ott figyelő mobiltelefont bámuljuk a kelleténél többet. Végülis mindegy, egyfajta viselkedésminta ugyanis minden fajta függőségnél ugyanúgy működik. A következő vers talán jobban vonatkoztatható azokra a fajta függőségekre, amelyekre általában is mind függőségként gondolunk, mégis, azt hiszem, egyetemesen is kirajzolja ezt a mintát.            

A függőségnek ezer és egy arca van. A közösségi médiához fűződő egészségtelen viszonytól kezdve az úgymond „klasszikus” alkohol-, drog- vagy cigarettafüggőségen keresztül egészen a párkapcsolati függésig kifejezetten széles a skála, egyfajta viselkedésminta azonban mindannyira jellemző. Ezt, illetve a függőség alattomos jellegét próbáltuk meg megragadni e havi költeményeinkben.

A függőségnek ezer és egy arca van. A közösségi médiához fűződő egészségtelen viszonytól kezdve az úgymond „klasszikus” alkohol-, drog- vagy cigarettafüggőségen keresztül egészen a párkapcsolati függésig kifejezetten széles a skála, egyfajta viselkedésminta azonban mindannyira jellemző. Ezt, illetve a függőség alattomos jellegét próbáltuk meg megragadni e havi költeményeinkben.

Én személy szerint kifejezetten szeretem a novella műfaját. Rövidsége miatt termékeny homályt képes generálni, és nagyszerűen közvetíthet hangulatokat, érzéseket, vagy zárulhat le egy váratlan csattanóval. Az - úgymond - egyperces novellákra pedig ez hatványozottan igaz. Örkény egypercesei a magyar irodalom gyöngyszemei. Ezért is volt érdemes és izgalmas számomra egy ilyesfajta szöveg megalkotása és csiszolgatása.

Be kell vallanom, hogy kiskoromtól vonzódom azokhoz az írókhoz, költőkhöz, akik a tömör és lényegre törő fogalmazás ellenére tudnak sokat mondani, amellett, hogy a műveikben sajátos, fanyar humor is megjelenik. Ezért lett örök kedvencem Romhányi József és Örkény István is – ez utóbbi szerző „örökségét” próbálom most megidézni, az alábbi rövid novellával.

A júliusi KöltőToll rovatban, tőlünk szokatlan módon, nem verseket, hanem két rövid novellát, egypercest olvashattok. Örkény István kiemelkedőt alkotott e téren, próbáltuk tehát az ő szellemiségét, hangulatvilágát is „megidézni”. Izgalmas kihívást jelentett kivételesen nem lírai, hanem prózai vonalon mozogni, komplex szöveget alkotni úgy, hogy mellette a műfaj szabályainak megfelelően, rövidek és tömörek maradunk. Kellemes nyári olvasást mindenkinek!

Az alábbi verssel egy olyan festményt idézek meg, amelyet valószínűleg mindannyian láttunk már – ha nem is élőben, de legalábbis képeslapon, fényképen, nyomatokon. A félhomályos, késő délutáni fényeknél egy nő alakja bontakozik ki – titokzatos mosollyal, mintha egy rejtély egyetlen létező megfejtését birtokolná...

Az irodalom mellett talán a képzőművészet az a művészeti ág, mely leginkább közel áll hozzám, és képes megérinteni. Az ízlésem e téren eléggé eklektikus: a szecessziótól kezdve a huszadik század eleji avantgárdon keresztül egészen a hiperrealizmusig sok minden megfog. De ha muszáj lenne felsorolnom a kedvenc festőimet, a listán biztosan ott lenne Frida Kahlo neve. Fridának az életútja is kimondottan festői volt. Testileg nem egyszer törött össze, hihetetlen akaraterejével mégis képes volt talpra állni. Versem ihletője az ő Törött oszlop című festménye, amit kifejezette szeretek. Épp erről tanúskodik a vers, a maga szabályos formájával, és “régies” ízével, de hát a festmény is már 80 éve született…

Úgy gondoljuk, a művészet maga nagyszerű ihletforrásként szolgálhat egy újabb műalkotás létrejöttéhez, és nem is csak egy adott műfajon belül, hanem a műfajhatárok átlépésével is. Rengeteg példa van erre: irodalmi alkotások karakterei "vándorolnak" a festővászonra, a zene életre kelti a filmet, verseket megzenésítve visznek színpadra. Ezért úgy döntöttünk, ezúttal hagyjuk, hogy a képzőművészet irányítsa tollunkat egy újabb izgalmas Költőtoll-kihívás keretében!

A fogyasztói magatartásunk elszabadulása egy igen sötét végkifejlettel fenyeget, amelynek tulajdonképpen már részesei is vagyunk. Ne szépítsük: amikor „fast fashion“ terméket veszünk, azt a világot építjük, amelyben gyerekmunkások ülnek az örökké zakatoló varrógépek mellett. Erről írtam az alábbi verset – a versszakokat pedig az egyre csak feszülő cérnaszál köti össze.

Sietünk. Hajtunk. Kiégünk. Kiüresedünk. A türelmünk fogytán. Próbáljuk valahogy szinten tartani magunk, valahogy kárpótolni magunkat a sok munkáért, a reklámok tömkelege pedig elhiteti velünk, hogy ennek az a legjobb módja, ha veszünk még valamit. Mert az majd örömöt okoz. Azt, persze, ideig-óráig, aztán már azt se tudjuk, mit kezdjünk az újabb gönccel, kütyüvel. Nem beszélve arról, hogy ennek nem az a pár euró az ára, amit kifizettünk. A számlát később kapjuk meg, hitelbe élünk. Előbb-utóbb viszont törleszteni kényszerülünk majd. Nem áraszthatunk el büntetlenül mindent műanyaggal.

Az ember manapság könnyen abba a csapdába esik, hogy tárgyakkal próbálja vigasztalni magát, ha valami nem úgy sikerült, ahogy elképzelte. Még csak a boltig sem kell elmennie: pár kattintás, és az otthon kényelméből tudja elkölteni a fizetését; a legtöbbször olyasvalamire, amire igazából nincs is szüksége. Ez nem pusztán pszichés vagy anyagi szempontból probléma: a túlfogyasztás erősen megterheli a bolygónkat is. A ma megvásárolt dolgok árát a jövőben majd többszörösen is megfizetjük. A problémának én is része vagyok, ahogy csaknem mindannyian. Erre reflektálnak az e havi versek.

Az alábbi szövegben egy elképzelt céget, propagandagépezetet ábrázolok, ahol busás fizetség fejében gyorsan törhetünk a választási listák élére. A Vállalat emberei a piszkos módszerektől sem riadnak vissza, hazudnak és manipulálnak, ha az ügyfél úgy kívánja. Azonban senkit ne nyomasszanak etikai dilemmák: a valósággal való bármilyen egyezés (mint mindig), csupán a véletlen műve. :)

Ha akarjuk, ha nem, akár tudomást veszünk róla, akár homokba dugjuk a fejünket: a politika mindennapjaink része, kikerülni nem nagyon lehet. A megszokott háttérzajként működő propaganda alattomosan nyúlhat bele az életünkbe, emberi kapcsolatainkba. E havi verseinkben éppen erre a hatásra igyekeztünk valamelyest rávilágítani.

Ma – szerencsére – viszonylag sok szó esik a női lét nehézségeiről, visszásságairól, esélyegyenlőségről, illetve annak hiányáról. Mégis, még nagyon sok szó kell erről essen ahhoz, hogy tényleges egyenlőségről lehessen beszélni. Ez akkor is így van, ha nagyon sokszor fel sem tűnik nekünk a dolog a mindennapokban, sőt akkor is, ha néhányan sértve érzik magukat amiatt, hogy – szerintük – többé nincsenek kiváltságos helyzetben, és már a nyuszi viszi a vadászpuskát. Ez korántsem így van, és erről meggyőződhettek, ha elolvassátok például Caroline Criado Perez Láthatatlan nők című könyvét, amely nagyon is mai, és nagyon is húsbavágó témákon keresztül mutatja meg, mennyire messze is vagyunk a valódi egyenlőségtől. És nem, nem (csak) a munkahelyi kettős mércére gondolok, hanem olyan területekre, amelyekről az ember nem is gondolná, mennyire igazságtalanul férfi-központúak. Nem feltétlenül direkt, pláne nem rossz szándékból, mégis... Ez ihlette legújabb verseinket.

Nem fogok kertelni: ez a feladat, minden eddiginél keményebbnek bizonyult. Az olvasó azt gondolhatná: egy nő számára mi sem természetesebb, mint a nőnapról, nőiességével kapcsolatos jelenségekről, a társadalomban betöltött szerepeiről írni. Igen ám, viszont annyi közhely merült fel a fogalmak összegyűjtése közben, hogy abból, akár egy divatos popslágert is írhattam volna. Aztán vettem egy nagy levegőt, és igazi kemény csaj módjára, megírtam az alábbi verset.

Március 8-adika a nemzetközi nőnap, amelyet ugyan a mai napig sokan csak egy szocialista maradványünnepként tartanak számon, de ennél jóval mélyebb jelentéssel bír. A nőnap a függetlenségről és a demokráciáról szól, hiszen a civil mozgalmak kiharcolták, hogy a nők szabadon vállalhassanak munkát, illetve szavazati jogot kapjanak. Vajon létezik-e még hasonló, határozott kiállás, ha nőket ér hátrányos megkülönböztetés vagy erőszak? Verseinkben igyekszünk megragadni a női lét esszenciáját – szólunk a nemi szerepekről, egyenlőségről (vagy éppen annak hiányról), támogatásról, szolidaritásról. A mindennapi megbecsülés ugyanis nagyobb társadalmi hatást tud gyakorolni, mint egy terebélyes csokor...

A haiku műfaja a 17. századi Japánban született meg, és rímtelen, mindössze három soros verseket foglalt magába, 5-7-5 szótagszámmal. Eredetileg a természetet leíró, ezáltal érzelmeket kifejtő költeményekről volt szó, a későbbiekben azonban tematikailag kibővült a kör, s mára minden haikunak számít, ami a szigorú struktúra keretein belül marad. Mindkettőnk számára ez volt az első kísérlet, hogy haikut írjunk, sőt, úgy döntöttünk, hogy írunk mindjárt hármat, kvázi trilógiába rendezve. Döntsétek el Ti, mennyire volt sikeres ez a kísérlet!

Sosem írtam eddig haikut, pedig tulajdonképpen mindig is vonzónak tűnt számomra ez az ősi, légies, kecses műfaj, mely olyannyira találó lenyomata a japán kultúrának. Legalábbis egy európai ember számára, aki volt olyan szerencsés, hogy egy alkalommal meg is tudta látogatni a szigetországot. Hogy milyen volt a benyomásom? Japán az ellentétek országának tűnik nekem, ahol a régi hagyományok furcsa kavalkádba elegyednek a futurisztikába hajló modernséggel. Nagyvárosi ízek, hangok, szagok, látványok szinte kezelhetetlen ingermennyiséggel támadják az embert, másrészt ott az udvarias zárkózottság, a teaházak csendes, finom eleganciája, s mindennek a mélyén lüktet a természet a maga lágy, de olykor erőszakos ciklikusságával. Persze az én haikuim nem „igazi” japán haikuk, mondhatni megpróbáltam a stílust magamra szabni, tartva a szigorú struktúrát, amitől mégiscsak haiku lesz a haiku. Olvassátok szeretettel ezt a trilógiát!