A róka

Amikor megérkezett, nagyon nem volt jól. A szíve napok óta össze-vissza kalimpált. Levegő után kapkodott, és ok nélkül is remegni kezdett. Egyre erőtlenebbnek érezte magát. Kerülte az embereket. Nem nagyon volt már, amiben reménykedett volna. Minden olyan sötét volt és ijesztő. Túl sok szenvedést és gonoszságot látott. Egyedül akart maradni. Levetni azt a sok-sok fájdalmat, mint valami elnyűtt kabátot. Elsőre iszonyú nehéz volt felküzdenie magát a hegyre. Sokszor megállt az erdei lépcsőkön. Alig maradt már ereje. De nem tehetett mást. Ott fent jó emberek várták, akiktől talán segítséget kap majd. A negyedik napra ébredve úgy érezte, történni fog valami. Egyre könnyebb volt az út felfelé. Csak négy nap jutott neki. Mégis olyan volt, mintha egy teljes esztendőt megélt volna ott. Aznap a nyár következett a sorban. Szívből jövően fényes napsütéssel. Már megnyugodva, tiszta tudattal sétált lefelé a hegyről. Egy ponton úgy érezte, muszáj megállnia. Magába szívta a napfényt. Ott az úton csendben állt, arcát a nap felé fordította. Hallotta a madarakat, teljesen élesen. Az apró dallamok minden egyes hangját. Mielőtt becsukta a szemét, kristálytisztán látott mindent maga körül. A legutolsó fűszálig, a pocsolya felett repkedő bogarakig. Mindent. És ahogy ott állt, bőrén pihentetve egyenként a nap sugarait, egyszer csak érezni kezdte az illatot. Régóta nem érezte már az illatokat. Csak a fájdalmat, amikor levegőt kellett vennie. Akkor, ott élesen, tisztán érezte. Érezte, hogy teljesen közel van hozzá. Már nem csak az illatát. Az egész lényét. Biztosan tudta. Egy róka. Egy ideig várt, hogy meglássa. Úgy tűnt, mindhiába. Tett néhány óvatos lépést… Akkor vette észre, hogy a sárban ott voltak a róka nyomai az út szélén. Jól kivehető, friss lábnyomok. Végül mégiscsak megpillantotta őt a bozótosban. Riadtan visszanézett. Próbált nem mozdulni, csak érezni, élvezni a jelenlétét. És akkor valami furcsa történt. A róka megállt.. Csak nézte, mozdulatlanul. Nézték egymást. Szinte hallotta, ahogy az állat szíve a torkában dobog. Épp úgy, ahogyan az övé. Nem, nem félt. Inkább csak izgatott volt. Kíváncsi. Végtelenül hosszú időnek tűnt, de az eszével tudta, hogy csak pár másodperc lehetett. Mintha egy láthatatlan nagyító kitágította volna a teret és az időt. És ők ott voltak, középen. Csak ők ketten. Megpördült a világ, és már nem is voltak külön. Egyek voltak. Bizalomban, békében. A szívük lecsendesedett. Egyetlen nagy fényes térben, együtt lélegezve. A világ megmutatta legféltettebb titkát. Már nem érzett fájdalmat. Újra hitte, hogy lehetséges. Sikerülni fog. A fájdalom és a sötétség nem uralkodhat örökké.