Böjti gondolatok – Nagyhétfő

Nagyhétfő Urunknak, Jézus Krisztusnak fönséges jellemvonásai között megcsodálhatjuk azt, hogy ő feltétlenül igazmondó volt, bárkivel beszélt. Ezt még ellenségei is elismerték róla. Mi ezt magától értetődőnek tartjuk, hiszen az igaz Isten igaz Fia csak igazat beszélhetett. A keresztények, Mesterük példáját követve, szintén arra törekszenek, hogy az életben igazmondóak legyenek. A keresztény ember elsősorban azért mond igazat, mert Isten ezt így kívánja tőle. Amely kijelentésekkel ő elítéli a hazugságot, a hazug embert, ugyanazokkal az igazmondásra hívja fel az emberek figyelmét. Jézusnak a hegyen elmondott beszédében van egy gondolat. Jézus az emberek közti esküről beszélve kijelenti, hogy a keresztények egyáltalán ne esküdjenek. Kívánságát ezzel magyarázza meg: Nálatok az „igen” legyen igen, a „nem” pedig nem (Mt 5,27). Jézus nem tiltja el egyáltalán az esküt, Isten nevének segítségül hívását a bizonyításra. Inkább azt helyezi szavával előtérbe, hogy a keresztények beszéde olyan helytálló legyen, hogy abban ne kételkedjék senki. Ha a keresztények között az igazmondás természetükké válik, akkor nem lesz szükség semmiféle esküre. Nem lesz szükség arra, hogy Isten is bizonyítsa az emberi kijelentéseket. Nagy boldogság és nyugodtság köszöntene a világra, ha Jézus szavait komolyan vennék. Istenem kívánságát igyekszem figyelembe venni. Nem engedem, hogy igaztalan szó szennyezze be a számat. Igazmondásra nevelem gyermekeimet is. A keresztény ember igazat mond saját maga miatt is. Erre Szent Pál apostol ad egy megszívlelendő gondolatot. Az efezusi hívekhez írt levelében az Egyházat Krisztus titokzatos testének nevezi. Ebben a testben minden keresztény tagnak komoly gondolkozású és érett embernek kell lennie. Arra kéri a híveket, hogy ne legyenek olyanok, mint az éretlen gyermekek, és ne legyenek olyanok, akiket a szél oda tud hajtani, ahova akar. Növekedjenek inkább Krisztushoz, Krisztus érzületében: „igazságban és szeretetben” (Ef 4,13). Krisztus titokzatos testében, az Egyházban az számít érett tagnak, aki igazságban és szeretetben jár, él. „Igazságban járni”: felöleli az élet minden területét. Igazul beszélni, igazul cselekedni, igaz módon élni, és mindezeket szeretetben tenni. Az igazmondást mennyei Atyánk, Jézus Krisztus és szent apostola kötelességünkké tette. Ha a felesleges szavak miatt Isten elítél, mennyivel inkább a hazug szavakért. Aki komoly embernek tartja magát, aki azt akarja, hogy emberek építsenek szavaira, az feltétlenül az igazmondást tartsa nagyra, és gyakorolja azt. Folytassuk még az előbbi gondolatot, hogy a keresztény ember igazat mond saját maga miatt. A keresztény ember a keresztsége óta új ember. „A hazugság Ádám dolga, vagyis a régi emberé, az igazság pedig Krisztusé, azaz az új emberé”, mondja Szent Ágoston. Hogy valaki mennyire új ember, mennyire tartozik Krisztushoz, lemérheti saját magán is, azzal, hogy mennyire igaz a beszéde. „Mester, tudjuk, hogy igazmondó vagy, és az Isten útját igazságban tanítod!”  Így dicsérték Jézust nem barátai, hanem ellenségei. Ez éppen emiatt nagy tanúságot jelent róla. Nekünk, Krisztus követőinek, az új embereknek arra a szintre kellene eljutni, hogy barát és ellenség ezt mondhassa el rólunk: tudjuk, hogy igazmondó ember vagy, és szavaidban meg lehet bízni. Ebben az esetben a keresztény becsületesség és igazságosság mérhetetlenül nagyra emelkedne a világ szemében. Ez a keresztény, igazmondó embereken áll. Jézus igaz kijelentése a főtanács előtt, nagypénteken, megpecsételte sorsát. Az igazmondás területén én is megpróbálom mesteremet követni. A keresztény ember számára az igazmondás keresztény kötelesség. Olykor súlyos kötelességet is jelent, nehéz kötelezettséget is jelent. Erről nemcsak Jézus példája, de főleg a szent vértanúk esete tudna nagyon sokat mondani. A keresztény igazmondás gyakorlásában nem vagyunk egyedül. Ha gyakoroljuk, nagyon kitaposott úton járunk.