World War II / Második világháború

Adolf Hitler a Reichstagban 1939. január 30-n köntörfalazás nélkül kijelentette: „Ha a nemzetközi zsidó pénzembereknek még egyszer sikerül egy világháborúban belerángatni a népeket, akkor ez nem a zsidók győzelmét, hanem a zsidó faj megsemmisülését fogja eredményezni Európában.” 1941 szeptemberében az NSDAP propagandaosztálya plakátot készíttetett erről a szövegről és azt az egész Birodalomban terjesztették. Reinhard Heydrich, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetője november 29-én fogott a németek uralma/hegemóniája alá hajtott európai területeken élő mintegy nyolcmillió zsidó legyilkolását kidolgozó konferencia megszervezésébe. Némi halasztás után az összejövetelre 1942. január 20-án 14 fő részvételével került sor. Magától értetődik, hogy ezt az eszelős tervet minden részleteiben ilyen rövid idő alatt – ráadásul szivarfüstben, konyakozás közben – nem lehetett kidolgozni. Ám vitathatatlan szimbolikus jelentőségén túl a konferenciának megvolt a maga konkrét súlya is. 1942 végére az SS saját kimutatásai szerint már 4 millió zsidót pusztítottak el. (Jan Kershaw: Hitler. 1936-1945. Nemezis. Szukits, Szeged, 2004, 424.) Ebben a keretben helyezendő el a Kállay-kormány zsidópolitikája.

A bevezető a kulturális-intellektuális gyűlölködések  és az erőszakos politikai cselekvések kölcsönhatásait vizsgálja átalában a szociálpszichológia bűnbakfogalma segítségével. Ezt a fogalmi keretet használom azután a győztesek második világháború utáni, Németország és a németek felelősségével kapcsolatos politikai álláspontjait értelmezve. Az utolsó rész a második világháború politikai és nem politikai okainak néhány tudományos értelmezését tekinti át. Az előadás kulcskérdése: lehetnek-e a történésznek eszközei a katasztrófákhoz vezető tömeges lelkiállapotok gyökereinek feltárásához?

Előadásom témája egy 1932 őszén Horthy Miklós kormányzó és Bethlen István miniszterelnök ellen kommunisták által tervezett merénylet kísérlet bemutatása, amely azonban sokkal inkább látszik a csendőrség koholmányának, mintsem kommunista-internacionalista konspirációnak. A csendőrség célja ezzel az üggyel, nagy valószínűséggel az ekkoriban a csendőrség berkeiben megalakított politikai nyomozó osztály súlyának, presztízsének növelése volt, a riválisnak tartott és eladdig a politikai nyomozati ügyekben országos hatáskörrel bíró Budapesti Rendőrfőkapitányság politikai nyomozó alosztályával szemben. A mind a konspiráció, mind a középkori hóhérokat megszégyenítő vallatások terén gazdag fantáziával „megáldott” újszászi csendőrök illetve a csendőrség nyomozói, egy egyszerű családi perpatvarból európai méretű összeesküvést kreáltak. Az „összeesküvésben” érintettek voltak nem csak egykori Jászberényi Direktórium itthon maradt tagjait – Wittreich Jenő, Szívós István, Zigholcz Géza –, de a Szovjetunióba kikerültek is – Vitéz Sándor, Paczauer Gábor, Gárdos Henrik –, akik „hozták” az összeesküvés Párizstól Bécsen és Budapesten át Moszkváig tartó szálát. Az ügyből nem maradhatott ki természetesen az ekkoriban vidéken újra szervezkedni kezdő MSZDP sem. Az előadás végén igyekszem még kitérni az összeesküvéssel megvádoltak további sorsára is.

In the 50th podcast of the series Andrea Peto speaks about the achievements, fun facts and outreach of the previous 49 podcasts.