Írom és mondom

Ez az az alcím, ami nagyon szokott bosszantani a filmek vagy regények elején, hiszen attól még egy alkotás sem lett jobb, hogy „igaz történet alapján” készült, különben se manipuláljanak már a legelején! Most mégis muszáj ezt a címet adnom a történetemnek, mert annyira szürreális, hogy félek, senki nem hinné el. Nincs is rá tanúm, mert egyedül éltem át egy vonatfülkében, és úgy döntöttem, hogy nem videózom le, mert akkor megszűnne a varázs. Augusztus elején ülök az ígéretes elnevezésű Kék Hullám expresszen, életemben először, Akarattyánál gyönyörködöm a Balaton oldalpanorámájában, ez még se nem déli, se nem északi part, eljátszom a gondolattal, hogy Esti Kornél vagyok, és az Adriához utazom. Igazából csak Badacsonytördemicre, nem lesz itt éjszakai vonat-kaland, de három óra alatt talán kiolvasom a regényt, amit hónapok óta magamnál tartok. Füreden a vonat sokáig áll, nézelődöm, és a peronon feltűnik egy csokornyakkendős, szmokingos fiatalember, kezében sakktáblával, rajta felállított bábúk. Nahát… Végre elindulunk, hamarosan kétségbeesett, menyasszonyi ruhás hölgy rohan be: „Nem látta a vőlegényemet?! Lehet, hogy lemaradt a vonatról!” Megnyugtatom, hogy de igen, láttam elmenni a vonat mellett, biztosan felszállt. Furcsa… Defektet kapott az autójuk? Vagy meglógott a vőlegény? Rájött, hogy őrült a menyasszony? A fülke mellett, a folyosón ballonkabátos férfi halad el, vállán sellőjelmezes nőt cipel, aki kedvesen beköszön. Érzem, hogy ennek már fele sem tréfa, itt valami rögtönzött előadás részese vagyok, nekem ugyan nem kell sok, hogy belemenjek a játékba. A ballonkabátos visszajön, piros útlevélbe ragasztott tükröt tart elém, mint valami szerencsétlen detektív: „Látta már ezt az embert valahol?” Komoly kérdésre komoly válasz: „Igen, nagyon ismerős. Azt hiszem, az ikertestvérem.” „Nem tudja, hol van most?” „Talán az első kocsiban.” Az olvasásnak annyi, itt egy alternatív színház van, én meg színész lettem benne. Megérkezik a csokornyakkendős is a sakktáblájával, és megkér, hogy lépjek. Néhány percig nézem a már előrehaladott játékot, aztán megtalálom a legjobb lépést, a következő utas akár le is ütheti a királynőt. A fülkébe betoppan egy hölgy gyászruhában, kezében urnával. Zokog: „Hol van itt nyitható ablak?!” Itt mondjuk sehol, de bátorítom: „Minden ablak nyitható, próbálja a kalapáccsal!” Utána két vívó érkezik, teljes felszerelésben párbajoznak a folyosón, ők nem kérnek, hogy szálljak be. Zene is van: párizsias, tangóharmonika, szaxofon. De aztán semmi, pedig még játszanék. Már nincs kedvem olvasni, jöjjön egy bolgár kalauz, úgy elbeszélgetnék vele! Source

Nem szeretnék felvágni, mert nincs mire. Madártani ismereteim legfeljebb egy kisiskoláséval vetekszenek, bár mióta Zalában élek az erdő szélén, kicsit jobban igyekszem. Születésnapomra megvetettem az „Erdei madarak” című képeskönyvet, amiből gombnyomásra megszólal a rajzon látható madár. Gondolom, ilyet vesznek a természetet megkedveltetni kívánó nagyszülők az unokáiknak. A varjú hangját és a harkály kopácsolását mondjuk megismerem, de hogy rigó vagy pacsirta énekel-e, arra már nem mernék mérget venni. A füzikéről és a csuszkáról meg még azt sem tudtam, hogy hogy kell elképzelni. Játékos természetű lévén, gondoltam a könyvemmel szépen kiülök az erdő szélén egy padra, és várom, hogy a gombok nyomogatásának hatására válaszoljanak a madárkák. Így közelebbről is megismerkedhetünk, és talán halláson és látáson keresztül egyszerre beépül a tudás.  Amit a legjobban szeretek, az a madarak viselkedésének megfigyelése, meghat az odaadásuk, kitartásuk, ügyességük. Nagyon vártam, hogy a faluba megérkezzenek a gólyák, és egy áprilisi napon megtörtént a csoda: hazaérkezett a gólyapár az önkormányzati fészekre, és az anyamadár már másnap költeni kezdte a tojásokat. Sokszor elmegyünk a fészek alatt autóval, így jól látszik, hogy folyamatosan ül rajtuk. Szegények, idén jó sok lezúduló esőt kaptak a nyakukba, vajon hogy tudják kimerni a vizet a fészekből? Főleg ha már a kicsik kikeltek és még nem tudnak repülni, hogy van ez megoldva? A fészek hatalmas, és teljesen a szabad ég alatt. Aztán növekednek a kisgólyák, ott ügyetlenkednek a fészekben állva, honnan tudja a gólyamama/papa, hogy mikor kell őket rávenni a repülésre? Június végén ez a csoda is megtörténik, megyek a fészek alatt és üres, ez nyilván azt jelenti, hogy mind kirepültek! Elég lesz a két hónap gyakorlás, hogy augusztus végén elinduljanak a Boszporuszon át Közép-Afrikába, ami kb. ötezer kilométer? A kisgólyák már majdnem elérik a szülők méretét, és akkor mit látok? A szomszédos villanypóznán a szülők új fészket kezdtek építeni, gondolom, a régit a kicsiknek adják át! Nahát, ezek szerint a gólya nemcsak az újszülött gyereket hozza, hanem példát ad az emberszülőknek arra is, hogy hogy kell lakásról gondoskodni a fiataloknak! A nyár folyamán hangoskönyvben végighallgattam Fekete István Tüskevárát. Bevallom, gyerekként nem érdekelt, akkor túl fiúsnak tűnt. Sőt, Fenékpusztán befizettem egy Kis-Balaton-túrára, hogy a saját szememmel győződjek meg a szigorúan őrzött csodákról, és további ismereteket szerezzek kányákról, réti sasokról, szárcsákról, a csukafogás módszereiről, az undi vízi daráról, a pákászok életéről és lássam Matula bácsi gunyhóját! Csak azt hagytam ki, hogy kipróbáljam a szalmazsákot, valahogy éppen nem voltam álmos. A regény végén persze elmúlik a nyár, a madarak elköltöznek, az iskolában becsengetnek, a fiúk a természet és főleg a bölcs öreg által kiművelt aggyal és megizmosodva mennek nyolcadikba. A mi hosszúvölgyi gólyáink is útnak indulnak, elviszik zsákjukban a nyár édes ízét, nyolc hónapig leshetjük az üres villanypóznát. Nemrég láttam egy újságcímet: „A költöző madarak nem a téli hideg miatt mennek el”. A cikket már nem volt időm elolvasni, pedig ennek utána kell nézni. Hátha egyszer végleg itt maradnak, és akkor új regény születhet a Kis-Balaton mellett. Addig marad a „Téli berek” hangoskönyvben, a homokkomáromi kolostor szobáiból is jól hallható szintén hangos szarvasbőgés és az újabb rácsodálkozások a velünk maradó természetre. Source

Ahogy nem vagyok botanikus, etológus sem vagyok, mégis nagyon szeretem figyelni a növények szépségét és az állatok meglepő viselkedését. Mi a családban mindig le vagyunk maradva pár hónappal, legyen az karácsonyi ablakmosás, húsvéti nagytakarítás, téli madáreleség ki- és betétele. Így aztán egy magokból álló golyóbis kinn maradt a fügefán nyárra is, és egyszer csak látjuk, hogy naponta többször jön lakmározni egy helyes kis barázdabillegető, vagy kettő, amennyiben egy párról van szó. Ez mind semmi, a szomszédunk bejárati ajtaja mellett dísznek kihelyezett kerámia szenteltvíztartóba fészket is raknak. Szép madármintás, így a barázdabillegetők megértették, hogy az a lakás nekik van kiutalva, csak be kell rendezniük. És ha már fészek, lett benne öt kis tojás! Apukám nagy állatbarát, viszont a madáretológiáról nem akar tudomást venni, így naponta többször megérinti a tojásokat, hogy melegek-e, költi-e őket rendesen az anyjuk/apjuk. Én meg befényképezek a fészekbe, hogy lássuk, mi történik. Június 17-én ki is kel két embriószerű, alig pihés madárka, pár nap múlva már hatalmasra nyílt csőrrel tátognak az ég felé. Nagy az öröm, várjuk, talán kikel a többi is, de valahogy a többi tojásból nem lesz semmi, egyébként a két madárka bőven kitölti a rendelkezésre álló teret. Olyanok, mint egy gyorsított felvétel: napról napra több a tolluk, tíz nap alatt teljesen kinő a szép pettyes tollazatuk, és megvan mindenük, ami egy rendes madárnak, a méretet is beleértve. Ha a közelükbe megyünk, a tíz centis anyuka (apuka?) vészjóslóan csivitel, és bizony még felém is repül, hogy elzavarjon. A kicsik meg teljes csendben és mozdulatlanul ülnek a fészekben, valószínűleg a szívinfarktus közelében. Pedig Apukám csak szelíden simogatja a fejüket, és elmagyarázza, hogy mi nem bántjuk őket. Június 29-én az egyik kismadár kiül a szenteltvíztartó szélére, és felröppen a cseresznyefára. Még aznap követi a másik is. Hát ennyi volt! Én azt hittem, hogy a fészekben lakni fognak, családi életet élni, velünk kvaterkázni, egész nyáron barátkozni, jönnek a fügefára magokért, de nem. Kirepültek, és már valahol máshol élik a maguk életét. Most üres fészek szindrómánk van, még jó, hogy a macska nem tud repülni! Source

Szeretek vadászni. Odamenni, becserkészni, meglátni és… lecsapni! De mindenkit megnyugtatok, nem puskával járok, és nincsenek gyilkos szándékaim, a lecsapás pedig legrosszabb esetben is a fotózást jelenti. Vagy még azt sem. Ami vonz, az az örömteli rácsodálkozás, a felfedezés, egy új részlet, egy új perspektíva. Legyen az virágzó japáncseresznye, százszorszép a betonrepedésben, a borostyán közé keveredő virág, ami ingyenesen szépíti a virágtalant, a drótkerítést erővel szétfeszítő lilaakác, a még idén is újra kihajtó, elkorhadt, öreg fa, a tulipánba nézés, a váratlanul megérzett orgonaillat a buszról leszállva. Nem ültetek, nem gyomlálok, nem öntözök, ami elég nagy disznóság, viszont lelkesen és hálával örülök mindennek, ami szép, érdekes, meglepő, furcsa, vicces, eredeti, és amiért valaki más talán sokat fáradozott. Nem akarom én birtokolni ezeket, nem vagyok híve sem az ősi, sem a posztmodern gyűjtögető életmódnak, nekem elég, hogy odamegyek, látom, örülök neki, és persze a legjobb, ha ezt mással is meg tudom osztani. Eléggé antropomorf az én botanikai hozzáállásom: azt képzelem, hogy az öreg fa azért tesz ilyen „emberfeletti” erőfeszítést, mert tudja, hogy évente meglátogatom, és remélem, hogy lesz még zöld levele. A nefelejcs azért nőtt ki a betonrepedésben, hogy krétával odaírjam, hogy ki ő, és ebből majd városi növényhatározó mozgalom kerekedjen, és többé senki ne higgye, hogy gazok között járunk az utcán. A tulipán pedig azzal rémisztget, hogy amikor belenézek, azt hiszem, szőrös, fekete-sárga madárpókot látok. Persze filantróp botanikus is vagyok, ami nem csak azt jelenti, hogy az általam megcsodált növényeknek többnyire még a nevét sem tudom, hanem azt is, hogy az emberekben meglátott szépségekre, jóságokra még nagyobb örömmel tudok rácsodálkozni. Amikor a szőrös, fekete madárpók-emberről kiderül, hogy belülről tele van kék nefelejccsel, édes juharfaszirup folyik az ereiben, és a legváratlanabb pillanatokban ontja magából a gyöngyvirág illatát. Source

Mit tud együtt játszani egy huszonöt fős társaság szilveszterkor, amiben vannak kis elsősök, nagyobb negyedikesek, több diplomás harmincasok, negyvenesek, ötvenesek, családosok és apácák? De úgy ám, hogy az ne csak muszájból történjen, hanem élvezetes legyen mindenki számára! Tréningeken és pszichodráma rámelegítésnél jól bevált játék, hogy körbeülünk, és középen valaki megadja a felszólítást: „cseréljenek helyet azok, akik…”. Egyszerű változat: akik szemüvegesek. Gondolkodósabb: akik még nem bungee jumpingoltak 600 méterről. Nyilván nem csináltam, de a 600 méteres adat bezavarhat. Átgondolandó: akik még nem voltak részegek (most akkor bevalljuk egy ilyen társaságban, vagy ne?). Egy idő után közös akarattal úgy döntünk, hogy csavarintunk a játékon, és minden felszólításba bele kell szőni a „soha” szót. Elsős kis barátnőm (a kalózhercegnő), aki rendszeres szereplője írásaimnak, most is elkápráztat: „cseréljenek helyet azok, akik még soha nem utáltak táncolni!”. Mert ő még soha nem utált, sőt, nagyon szeret táncolni! Következő ötlete: „cseréljenek helyet azok, akik még soha nem tapostak el virágot szándékosan!” Ettől meghatódunk, és nem ugrunk egyből, mert ki meri állítani, hogy hosszú élete során még soha nem „szándékosan” tiport el valamiféle virágot. Egy ilyen szimbolikus ötlethez igazi tiszta gyermeki lélek kell, mi felnőttek azóta is emlegetjük. Source

A kisbabák csodák, szinte tökéletesek, a legkeményebb szívű emberek is ellágyulnak tőlük, a jószívűek meg egyenesen elolvadnak. Ellenállhatatlan vágyat érzünk, hogy ölbe vegyük, puszilgassuk, a legszebb szavakkal, a legangyalibb mosolyunkkal dicsérgessük őket. Ha pedig a baba visszamosolyog, és még gügyög is az ő kis kezdetleges, de mély értelmű nyelvén, repesünk az örömtől. Mindannyian kisbabának születtünk, aki csak ránk nézett, boldog lett! Aztán a babából lesz hisztis két éves, szemtelen nagy gyerek, vállát vonogató „nekem-semmi-nem-jó” kamasz, akire már a saját anyja (apja) is alig ismer rá, és minden erejével próbál visszaemlékezni, hogy bizony ő volt az a tündéri lény, akiről annak idején a szemét sem tudta levenni. A meglett felnőttektől pedig már tényleg kevesen olvadnak el spontán szívmelegséget érezve. Ez lenne a normális életút? Jézus kisbabának született, és valahogy Ő felnőttként sem lett másmilyen. Source

Hasonlít rám az Isten… erre a mondatra talán felkapjuk a fejünket. Azt a bibliai igazságot, hogy Isten a képmására és hasonlatosságára teremtett minket, már nagyon megszoktuk. Az idézett mondat Jean-Paul Sartre-tól származik, igen, az abszolút ateistától, a 68-as nemzedék filozófus bálványának Bariona című első drámájából. Nem íróasztal mellett vagy az École Normale Supérieure könyvtárában írta, hanem német fogolytáborban, 1940 karácsonyán.   Mária szájába adta a mondatot, ahogy rácsodálkozik az újszülött Jézusra. „Ez az Isten a gyermekem. Ez az isteni test az én testem. Belőlem van, olyan a szeme, mint az enyém, és a szája formája olyan, mint az én szám formája. Hasonlít rám. Isten, és hasonlít rám.” Sem előtte, sem utána nem írt így, de akkor ott született egy darab, és ilyen hitet sugárzóan szép lett. Nincs már meg egyetlen Sartre-kötetem sem, amiket egyetemistaként begyűjtöttem, de ez a mondata, amit csak évtizedekkel később ismertem meg, igazi imádsággá változott bennem. Source

Másoknak legtöbbször a gyerekeik és unokáik jelentik az ihlet kiapadhatatlan forrását, én az utóbbi időben idős szüleimről sztorizom sokat. Apukám 85 évesen főzni tanul, és nagyon ügyesen elboldogul, bújja a szakácskönyveket, már nem szerszámokat, hanem újabb és újabb tepsiket, serpenyőket, konyhai eszközöket vásárol. Ráadásul a hagyományos ételeket korábban számára ismeretlen, nem hagyományos alapanyagokból kell elkészítenie: tej helyett kókusztej, búzaliszt helyett zabpehelyliszt, olaj helyett kókuszzsír, mert Anyukámnak ilyen diétára van szüksége. Amikor vasárnap este hazaérek, boldogan hozza a déli maradékot: „Megkóstolod apád főztjét?” Mondom, hogy nem köszi, de persze megkóstolom, mert vannak fontosabb szempontok is, mint hogy az ember éppen nem éhes, és este nem szokott főttet enni. Én heti két-három napra főzök nekik, a többi rá hárul. A kedvenc magyar konyha mellett a mediterránt is beiktatom, így megbarátkoztak a muszakával, bulgurral, kuszkusszal, csak kimondani ne kelljen, mert abból maximum „kuszmusz” lesz! Sok fejtörést okoz, hogy távollétemben mi legyen az aránylag egyszerűen elkészíthető menü. Múlt héten vettem egy zacskó spenótos-ricottás raviolit, elmagyaráztam, hogy pár perc alatt kifőzhető, és még finom is. De az ismerkedés valahogy nem jött össze. Apukám panaszolja, hogy tett rá darált diót és cukrot, aztán még lekvárt is, de úgy sem ízlett. Az olasz spenótos ravioli sehogy sem akart házasságot kötni a magyar derelyével. Source

A 60-as évekből ránk maradt egy kicsit bugyuta, ám sokatmondó sláger, melynek refrénje így szól: „Nekem a Balaton a Riviéra, napozni ott szeretek a homokon… nekem a Gellért-hegy a Himalája, bár kicsit alacsonyabb, mi tagadás.” Sokatmondó a kommunizmus 40 évének életérzésével kapcsolatban, mert ugye a Riviérán való nyaralásról és a Himalája megmászásáról útlevél és pénz hiányában, illetve politikai okokból maximum álmodozni lehetett. Ez jutott eszembe, mikor tavaly ősszel a barátnőm váratlan kérdést intézett hozzám: „Te Ildi, nem lenne kedved eljönni velem Szibériába a Transzszibériai Expresszel? Nem is drága, elmennénk Vlagyivosztokig vonattal, utána én még átmegyek Japánba.” Kalandvágyó természetem azonnal igent mondott volna, de néhány másodperc alatt átfutott az agyamon, hogy akkor az legalább 10 nap, a Covid-járvány kellős közepén (még nem létezett oltás), rengeteg orosszal, kirgizzel, mongollal összezárva valami hálóteremben, az ablakon keresztül nézzük majd a nagy semmit, és nemrég még az volt a beidegződés, hogy normális ember magától nem megy Szibériába! Egy világutazó barát felvilágosított, hogy a vonatról minden nap le kell szállni, körülnézni, és éjszakára visszaszállni, az oroszoknak talán olcsóbb, de a külföldieknek kb. egymillió forintot kell számolni egy ilyen kis kiruccanásra. Szibéria így egyre távolabb került jelenlegi realitásomtól, de a váratlan meghívás bogarat ültetett a fülembe. Eljött a május, és a „Korzózz velünk” hírlevelében megláttam a csábító ajánlatot: „szibériai íriszmező a Soroksári Arborétumban”. Egyből éreztem, hogy ott a helyem! Két legyet egy csapásra: ezt a gyönyörűséget én megnézem, lefotózom, s talán a növényhatározási ismereteim is bővülnek, amivel régi adósságomat igyekszem törleszteni. És láss csodát, egy számomra addig teljesen ismeretlen világ tárult fel! Soroksárból csak a hévvonal melletti egyenes utat ismertem, ahol autóval időnként átszáguldok. De hogy van ott egy alföldi lápos erdő, meg Kaukázus, Ázsia és Amerika, ez minden várakozásomat felülmúlta. A mackónadrágos idegenvezető hihetetlen szakértelemmel és humorral mesél minden fűszálról, levélről, virágról, kezünkbe adja őket, hogy tapogassuk és szagolgassuk, „add tovább!” felszólítással. Kicsit félénken engedelmeskedünk, mert hónapok óta távolságot tartunk, mindent lefertőtlenítünk, de aztán átragad ránk is a lelkesedés, a természetben vagyunk, itt a tavasz, sőt már majdnem a nyár is. Nem győzök jegyzetelni, fotózni, örülni a sok új ismeretnek, közben pedig tempósan gyalogolok, nehogy lemaradjak még újabb ismeretekről és szóviccekről. És egyszer csak valóban elérkezünk a várva várt csúcsponthoz, a szibériai íriszmezőhöz: tényleg nagy, gyönyörű, rengeteg kék nőszirommal! Budapesti viszonylatban ugyan le kell menni a térképről, de azért igen nagy megelégedéssel töltött el, hogy 3-4 óra leforgása alatt, 2500 Ft-ért mégiscsak megjártam Szibériát! Sőt, októberben visszajövök, mert a kaukázusi ősz is fantasztikus! Source

Megyek a zuglói utcán, ahol korábban sosem jártam. A sarokház falán tábla: Németh László utca, felette pedig a régi tábla, pirossal áthúzott névvel: Szalmás Piroska. Hiába kutatok úttörőmozgalmat és a fiatalságom szinte teljes hosszát kitöltő Kádár-rendszert megélt emlékezetemben, ez a név sehonnan nem ismerős. Mi lehet a baj szegény Szalmás Piroskával, hogy a megbélyegző skarlát betűre emlékeztető, igen agresszív piros vonallal átlósan áthúzták a nevét? Gyorsan kikeresem a Wikipédián: született 1898-ban, meghalt 1941-ben: eddig jó, a kommunizmust nem érte meg. Kórusvezető, zeneszerző, pedagógus: emiatt sem húzhatták át a nevét. A budapesti Zeneművészeti Főiskolán szerzett zongoratanári oklevelet, tanárai voltak Kodály Zoltán, Weiner Leó: még mindig jó. 1928-ban kapcsolódott be a munkásmozgalomba, ifjúmunkás kórust vezetett, ami az 1930-as évek elején a KMP által irányított kultúrmunka egyik központja volt: jaj, hát itt a baj! Az utcát 2012-ben nevezték át, tehát ez a piros áthúzás kilenc éve hirdeti, hogy a név viselője bizony nem méltó arra, hogy utcát nevezzenek el róla. Nem kevés idő a szégyenpadon. Elgondolkodom… vajon a közmegbecsülés képzeletbeli skáláján milyen mennyiségű tudomány, kultúra, művészet, hősiesség, közjóért végzett önfeláldozó munka kell ahhoz, hogy valakiről utcát lehessen elnevezni? És a koordinátarendszer másik egyenesén mindehhez mekkora emberi, erkölcsi érték szükséges, hogy az ne oltsa ki a tudományban, művészetben, politikai életben megszerzett érdemeket? Tovább gondolkodom, vajon hogy nézi Isten ezt a mi koordinátarendszerünket és az emberek ide-oda helyezését, felmagasztalását és kipottyantását a különböző történeti korok változó megítélése szerint? Úgy tudom, neki más a matematikája: nem várja el, hogy egyenes tengelyeken törjünk felfelé, ő csak az embert nézi, közülük is főleg a bűnöst, a kivetettet, a szégyenben maradtat, a magától már soha ki nem evickélőt, a tenyerébe meg az élet könyvébe írja a nevünket, és sehol nem olvasom, hogy onnan pirossal kihúzna bármelyikünket is. Source