118 - A közjó alkotói

Legutóbbi adásunkban az amerikai polgárháborús tematikájú westernfilm alműfaját tárgyaltuk ki, amely elég nyilvánvalóan mutatja meg azt, hogy a közönség kíváncsiságát egyaránt csigázzák fel az egzotikus tájak, gyéren lakott hatalmas térségek és a tovaszállt korok, amikor még fiatal volt a nemzet és könnyebben akadtak lelkesítő nagy közös célok. A múlt szelektív megszépítése, romantizálása persze minden társadalomban jelen van, és bizony furcsa lenne, ha pont a filmművészetben nem érvényesülne. Diktatúrákban ez bizonyára fokozottan érvényes, pláne ha egyenesen a rendszer születésének és megszilárdulásának „hőskora” kerül vászonra.A Szovjetunió esetében ehhez hozzávehetjük, hogy a konszolidáció és viszonylagos enyhülés periódusában felértékelődött a könnyed tömegszórakoztatás, és korlátozottan persze, de azért új lehetőségek nyíltak a nyugati kulturális trendek követésére, összhangban a közönség erre vonatkozó jelentős igényeivel. Így futhatott fel – bár kultúrtörténeti léptékben azért nem olyan hosszú időre - a műfaj, amit a Vasfüggöny túloldalánEastern/Ostern névvel illettek, azaz vadregényes távoli vidékeken játszódó és az amerikai westernek főbb mintáit átvevő szocialista kalandfilm.Magyar szempontból említést érdemel, hogy azért nem kizárólag szovjet jelenségről beszélünk. A „nagy testvér” bátorító példája alighanem szerepet játszott abban, hogy az efféle filmes koppintás/továbbgondolás a keleti blokk egyéb országaiban is trenddé vált. Nálunk betyáros filmek ill. egy elmésjelzővel élve „gulyáswesternek” készültek, ilyesmire került sor Romániában és – bár ezt a magunk részéről csak gyanítjuk – Bulgáriában is, az el nem kötelezett Jugoszláviában pedig természetesen inkább a partizános tematika volt a meghatározó ezen a téren.Mindezzel összehasonlítva a szovjet easternek sajátos közös ismérvekkel bírtak: hőseik a Vörös Hadsereg vagy a hírhedt Cseka eszes, bátor osztagai – természetesen az ő oldalukra álló kozákok ill. egyéb egzotikus kisebbségek tagjai is rendszeres szereplők – és az orosz polgárháború idején, vagy közvetlenül azután játszódnak. Szerintünk felesleges kitérni arra, hogyezekneka toposzoknak az átvételével, adaptálásával már senki más nem próbálkozott a kelet-európai szatellitállamokban sem. És önmagukban világnézeti szempontokkal magyarázni ezt nem lehet.Az eastern zsánere ugyanis bizonyosan nem véletlenül jelent meg egy olyan korszakban, amikor a korai bolsevik rendszer tanúi már elvétve akadtak csak az élők sorában, az erőszakos hatalomátvétel és a fehérek elleni győzelmes harc idealizálásának pedig már több évtizede adagolt állami propaganda ágyazott meg.Ráadásul a proletárállam korábbi múltjából az egyetlen viszonyítási alapot a sztálini tömegterror, véres társadalomformálás és fojtogató elnyomás időszaka jelentette; az azt megelőző kommunista időket ehhez képest szinte lazaság és derűlátás jellemezte, amikor még érvényesülhetett az egyéni kezdeményezőkészség, a romlatlan idealizmus és a meggyőződés, hogy a háború, éhínség, nélkülözés és sok más átélt megrázkódtatás után egy boldogabb jövő köszönt majd be. A bolsevikok egyébként valóban nagy elánnal és reményekkel vetették bele magukat a kultúra és a társadalmi normák gyökeres átformálásába, hogy aztán a már említett gézengrúz visszarendeződést hajtson végre.A későbbiekben azonban, az elhúzódó gazdasági pangás és egyéb súlyosbodó válságjelenségek idején a lakosság széles rétegei titokban, majd nyíltan is megkérdőjelezték a rezsim eredetmondáját és önigazoló ideológiai frázisait, az easternek épp olyan gyorsan tűntek el, mint ahogy korábban megjelentek – de ez már egy másik történet.A mai adásban elsősorban a boomer nemzedékhez tartozó hallgatóinknak kedveskedve ennek a letűnt, talányos zsánernek két talán legismertebb klasszikusát mutatjuk be: a Szovjetunióban kultfilmmé váltHárem a sivatagban (szó szerinti fordításbanA sivatag fehér napja) és az Idegenek között. Jó szórakozást!