KatPol Kávéház

A nyaktilót, mint a politikai terror eszközét a laikusok főleg a francia forradalommal és a jakobinusokkal azonosítják. A németeknél viszont más a helyzet, mivel a halálbüntetésnek eme ikonikus módszere francia hatásra terjedt ugyan el náluk a XIX. században, és maradt használatban a nemzetegyesítés után is, az egyébként gondosan nem "guillotine" névvel illetett alkalmatosság tömeges, megfélemlítő célú alkalmazása ott éppenséggel a hitleri diktatúra egyik attribútumaként ismert.És a fejüket vesztett áldozatok közül Németországban senki sem ismertebb, mint a Scholl-testvérek, akiket a nemzetiszocialista állam népbírósága háborúellenes, lázító pamfletek előállítása és terjesztése révén megvalósított véderőbomlasztásért ítélt halálra segítőikkel együtt 1943-ban. Ennek megfelelően egy lapon szokás emlegetni őket a von Stauffenberg nevéhez kötődő összeesküvéssel, és maroknyi honfitársukkal, akik szintén a rezsimmel való szembeszegülést vállalták annak minden várható következményével együtt.Lánglelkű és az említett ezredeshez hasonlóan hithű keresztény diákokról lévén szó, akik ugyanakkor nem voltak nacionalisták, sőt megtestesítették a pártpolitikától egyébként ódzkodó tisztességes kisember eszményét, így a nyugatnémet, keletnémet és össznémet emlékezetpolitikába egyaránt rokonszenves mártírokként kerültek be, és mára minden is a nevüket viseli. Ellenálló csoportosulásukról, a Fehér Rózsáról ennek megfelelően hazájukban három játékfilm is készült, melyeket mai podcastunk témájául választottunk. Ezek közül kettő minálunk, illetve általában Németországon kívül szinte ismeretlen, úgyhogy ezekre itt nem is térünk ki külön. A harmadik, melyet magyar szinkronnal Sophie Scholl - Aki szembeszállt Hitlerrel címmel forgalmaztak, 2005-ben jelent meg, mint az említett filmek egyikének tág értelemben vett remake-je. A beszélgetést, melynek során azért bevallottan sikerült csaponganunk egy sort a II világháborús témák között, főleg ez az alkotás inspirálta. Jó szórakozást!

[REPOST - eredetileg megjelent kísérőzenével 2022. november 19-én.]A közelharc-jelenetekkel, látványos pirotechnikai és különleges effektekkel teletűzdelt akciófilm nem kifejezetten az a műfaj, amely pl. itt Közép-Európában elfogadottnak számít a nemzeti függetlenségi harc hős mártírjainak ábrázolásakor. Elvégre ebben az esetben a téma komolysága megköveteli, hogy a sekélyes, hatásvadász, esetleg a komolytalanságig irreális és frivol ábrázolásmódtól szigorúan tartózkodni kell, nemde? Nos, a délkelet-indiai Haidarábádban például biztosan nem így gondolkodnak. Ebben a pezsgő életű metropoliszban, melyről igazság szerint eddig mi speciel nem is hallottunk, országszerte ismert, és termékeit telugu nyelven forgalmazó filmipari szektor virágzik, mégpedig annyira, hogy meg is különböztetik a Mumbai városával és a hindi nyelvvel azonosított, bizonyára sokkal ismertebb Bollywoodtól.Sőt, a közelmúltban a valaha készült legnagyobb költségvetésű indiai filmmel rukkolt elő, igencsak bombasztikus módon mutatva be kettőt a brit kolonializmus elleni harc XX. századi jeles helyi figurái közül: Alluri Sitarama Raju és Komaram Bheem. Ha a kedves közönségünk sosem hallott még róluk és tetteikről, és éppenséggel Tollywood is ismeretlen számukra, azon cseppet sem lepődünk meg, és természetesen nem is fogjuk senkinek a fejére olvasni. Elvégre, ahogy arra fentebb utaltunk, mi is ebben a csónakban evezünk. Másrészt e két férfi valóságos története nyilvánvalóan minimális relevanciával bírt a film készítői számára – többek között erről is bővebben beszélünk podcastunk mai adásában, melynek témája tehát az RRR.Az elég furcsa cím jelentése, rendhagyó módon közönségszavazás eredményeképpen – nyelv szerint eltérő, de a készítők által egyaránt jóváhagyott értelmezés szerint - Rage, War, Blood illetve Rise, Roar, Revolt (mi ez utóbbival találkoztunk, mivel hindiül néztük). Akármelyik értelmezést is vesszük alapul, a laikusnak nem sok kétsége maradhat ezek után a felől, hogy bizony egy akcióban, vérontásban igen gazdag alkotással van dolga. De félreértés ne essék, az itt leírtaktól függetlenül végig az volt a benyomásunk, hogy a mű hazafias üzenete őszinte, komolynak szánt, és, amennyire meg tudtuk ítélni, hatásos; a hasonló céllal készült közép/kelet-európai filmektől ráadásul hangulatában teljesen (és előnyére válóan) különbözik. Még a benne megjelenő antikolonialista ábrázolásmód sem tűnt annyira szájbarágósnak és agyzsibbasztónak, mint amit a netflixes-diznis világban megszokhattunk, bár tény, hogy maximálisan elfogult. De kulturálisan ennél is szokatlanabb, hogy a történet alapja egy elképzelt férfibarátság a két forradalmár között, akik egyébként a valóságban sosem találkoztak.A többi dolgot, amit szerintünk érdemes tudni erről az általunk is ajánlott alkotásról, természetesen elmondjuk az adásban, amihez jó szórakozást kívánunk.

A nemzetiszocialista állam felsővezetésének legtalányosabb tagja lehetett a jeges pillantású Heydrich SS-tábornok és birodalmi protektor. Mivel jóval a háború vége előtt ugyebár merénylet áldozata lett, Göringgel ellentétben nem volt alkalma arra, hogy kihallgatói vagy éppen egy tárgyalóterem közönsége előtt magyarázza meg ill. ki a viselt dolgait. Hasonlóan önfelmentő szándékú memoárt sem hagyott hátra, mint pl. Speer. Titkosszolgálati vezetkőként természetesen naplót sem vezetett, mint ahogy Dr. Goebbels tette grafomán módon, és bizalmas barátai sem voltak. De ha tévedünk, és történetesen voltak is, és túl is élték a háborút, abban az esetben jól felfogott érdekük az elhatárolódás volt, nem pedig az igazság felfedése erről a rettegett és nem éppen rokonszenves férfiról, bármi is legyen az.A Wannsee-i minisztériumközi értekezletet, melyet államtitkárok és főosztályvezetők (is) került sor 1942 januárjában, ő hívta össze és vezette le. Mivel a "zsidókérdés végső megoldását" szolgáló megsemmisítő hálózat létrehozása és összehangolása volt napirendden, a Harmadik Birodalom történetében fordulópontról beszélhetünk, így ezt az epizódot tekinti az utókor a legfontosabban Heydrich egész hivatali pályafutásában. Már csak azért sem lehet csodálkozni ezen, mert a szóban forgó jegyzőkönyv 1947-es felfedezése óta nem veszített jelentőségéből.Ennek éppenséggel az ellenkezőjéről lehetett beszélni, hiszen a Holocaustot feldolgozó mainstream krónikásoknak minden oka megvolt arra, hogy a népírtó szándékra vonatkozó hivatalos dokumentumokat hivatkozási alapnak használva (is) szegüljenek szembe a tagadó, revizionista és relativizáló narratívákat terjesztő arcátlan eretnekekkel. Ettől valószínűleg nem teljesen függetlenül három játékfilmes ábrázolása is készült a náci "konferenciának": egy HBO-produkció (2001), egy (német állami) ZDF-produkció (2022) és egy német-osztrák tévéfilm (1984). Ha valamelyik ismerős lehet az itthoni nézők számára, az valószínűleg az első. Mi mindenesetre mindhármat kielemeztük podcastunk mai adásában.

A II. világháborús amerikai propagandafilmekről tettünk valamikor egy olyan megállapítást, hogy üzenetük nem a nácizmus, mint zsidó- és fajgyűlölő, gyilkos világnézet ellen irányul, hanem a nagynémet nacionalizmus ellen, amely Bismarcktól kezdve II. Vilmos császáron át Hitlerig minden adandó alkalommal háborúkat indított a birodalomépítés jegyében, egy mániákus, tekintélyelvű, eltorzult nemzeti karakter megnyilvánulásaként.Ez ma már furcsának tűnhet, főleg ha a Holocaust közelmúltbeli médiaábrázolásaira gondolunk, de az egyszerű magyarázat erre az, hogy a dolgukhoz értő propagandisták tisztában vannak a közönségük érzelmeivel, elvégre azok manipulálásával érnek célt. Az általános tényállás pedig akkoriban az volt, hogy az amerikai átlagember alapvetően azért viseltetett ellenszenvvel a német ellenség politikai és katonai vezetői iránt (a japánok és olaszok szigorúan más lapra tartoznak), mert azok annak ellenére robbantottak ki egy újabb világháborút, hogy ők maguk is átélték az előzőt, azaz nagyon is pontosan tudniuk kellett, mit jelent annak a szavakkal ki sem fejezhető borzalma.Természetesen ugyanígy viszonyult a kérdéshez a brit, a francia vagy mondjuk belga állampolgár is, azzal a lényeges különbséggel, hogy nekik sokkal több okuk is volt rá, és ugyan ki is hibáztathatta volna őket ezért? Hiszen ők őszintén fel sem tudták fogni, hogy az 1914-18 között megtapasztaltak után mégis miféle eszelős gonosztevő az, aki egy újabb nagy gépesített háborút kívánatosabbnak tart Versailles unalomig emlegetett gyalázatánál, akármilyen súlyos és igazságtalan is volt az esetleg?Így amikor ezek az új háborús gyújtogatók vereséget szenvedtek, példás megbüntetésük magától értetődő politikai szükségszerűség volt a szövetségesek számára. Ez volt a fő indoka a nürnbergi pereknek, melyek közül kiemelt figyelmet csak az első kapott, ahol nemzetközi törvényszék ítélkezett. Ennek jegyében két játékfilmes feldolgozása is készült, a második és ismertebb ugyebár tavaly; ezeket tárgyaltuk ki podcastunk mai adásában. Jó szórakozást!

A történelemben talán néha érvényesül valamiféle karma. VIII. Henrik angol királlyal pl. körülbelül annyira volt nagyvonalú és jóindulatú a történelmi emlékezet, amennyire ő ápolt ugyanilyen viszonyt saját udvartartásával és alattvalóival: kevéssé vagy semennyire. Becsvágya arra ösztökélte, hogy dinasztiaalapító atyját megpróbálja túlszárnyalni, hogy féljék és tiszteljék a nevét angolhon határain innen és túl egyaránt. Hát önmagában a hírnév az biztosan összejött neki, elvégre az angol uralkodók sorában a három legismertebb között biztos ott találja a nevét bármilyen felmérés. Csakhogy az ő reménye az volt, hogy egy újra felemelkedő nagyhatalom hódító lovagkirályaként és az igaz hit nagylelkű védelmezőjeként emlékszik majd reá a hálás utókor, nem pedig úgy, mint züllött, az asszonyait elveszejtő, potrohos zsarnokra.A Tudor-ház uralma nem tartott különösebben sokáig, és kifejezetten pozitívnak sem lehet nevezni az utólagos megítélését. Ami viszont kifejezetten Henrikét illeti, mégis a vérségi előjog volt az, ami a javára érvényesült. Hiszen ha napjainkban egy átlagos férfi bánik úgy a nőkkel az életében, ahogy azt ő tette, nos, valószínűleg gyilkos pszichopata állatnak tekintik majd, és nevét csak a bulvármédia és a true crime weboldalak fogják megőrizni a hivatalos eljárás után. De egy királlyal azért nem bánik ilyen cudarul a sors.Olyan dinasztikus házasságból született, melynek a több évtizedes belviszály és bizonytalanság után a véres harcokban megtizedelt főúri házak közötti kiegyezést kellett jelképeznie az egész ország számára. Erről mi is értekeztünk a 109. adásban, melyben anyja, Yorki Erzsébet és anyai nagyanyja, Woodwille Erzsébet televíziós ábrázolása, tágabb értelemben pedig a Rózsák Háborúja volt a témánk, akárcsak a 105. adásban a nem kevésbé hírhedt III. Richárd kapcsán. Ez a konfliktus, ami az angol emlékezetben hagyományosan mint önsorsrontó nemzeti katasztrófa van elkönyvelve, természetesen nem kínált lehetőségeket arra, hogy az azt megelőző Százéves Háborúban dicstelenül elveszített tengerentúli birtokokat a korona visszaszerezze, így a vezető rétegek csak abban bízhattak, hogy a beköszöntő politikai konszolidáció időszaka majd elhozza a külső problémák rendezését, és a nagyhatalmiságon esett csorba is szépen kiköszörültetik.Henriknek, mint másodszülött fiúnak senki nem tervezett mindebben lapot osztani. Jámborságban és természetesen nőtlenségben töltött papi hivatás volt a ráosztott családi szerep, miközben atyja és bátyja hosszas erőfeszítéssekkel virágoztatják fel újra Albiont. Az már önmagában rossz ómen volt, hogy ez a roppant feladat az ő nyakába szakadt, de voltaképpen többé-kevésbé fel is nőhetett volna ahhoz, ha legalább néhány fordulat előnyösebben alakul az életében. Ám ő végső soron sem szerencsés, sem tehetséges királynak nem bizonyult. Összességében VIII. Henrik életútját bármilyen műfajú ábrázolásban követni kb. olyan, mintha valami katasztrófafilmet nézne az ember, miközben képtelen elfordítani a tekintetét. Uralma így hálás téma, mert a hírnév ihletet is jelent egyben; a különféle feldolgozásokból hosszú lista állítható össze. Mi ezek közül kiválasztottunk egyet, a legszórakoztatóbbnak és legrészletesebbnek tűnőt, a magunk szokásos lusta módján kerekedve így felül a bőség zavarán, hogy kiindulópontot találjunk Henrik és általában a Tudor-dinasztia imidzsének kibeszéléséhez. Ez a TV-sorozat a Tudorok; a címadás valóban nem túl kreatív, annyit viszont korrektül előre sejtet, hogy szerepelnek benne a királyi sarjak is, akik később mindannyian ültek apjuk trónján, ahogy arra fentebb is utaltunk.Négy évad terjedelmű kosztümös drámáról van ugyanis szó (2007-2010), amely az amerikai Showtime csatorna számára készült a kábeltelevíziózás aranykorában, amikor nem léteztek streaming szolgáltatások, és DVD-ket vásárolni/kölcsönözni is szokás volt még. Jó szórakozást!

1989 novemberében olyan eseményre került sor, amely minden bizonnyal mind a német nép, mind a (már haldokló) szovjet tömb történelmében példa nélküli: egy miniszter nyilvánosan megnevettette a hallgatóságát, szándékolatlanul. Felettébb kínos volt, hogy ráadásul pont az állambiztonság, a Stasi feje, Erich Mielke elvtárs csinált magából sikeresen bohócot, kb. annyira otthonosan viselkedve egy nem kontrollált közönség előtt, mint egy partra vetett hal.Az incidens bizonyára azért is maradt meg a németek emlékezetében, mert a posztszocialista átmenet idején - legalábbis annak kezdeti szakaszában - örömteli fejleményekre sor került ugyan, humorosakra viszont annál kevésbé. Ezek után már valószínűleg csak idő kérdése volt, hogy a proletár származású kémfőnök kulcsszereplőként jelenjen meg egy Kleo című, akcióvígjáték műfajú helyi Netflix-sorozatban (2022-24).A magunk részéről látni vélünk egy olyan tendenciát, hogy akármikor bemutatásra kerül a fent említett, reálisan létező, szovjet típusú szocializmus hanyatló/válságos időszaka, akár a tévében, akár máshol, itthon vagy külföldön, akkor a történet vagy kémekről fog szólni, vagy bűnözőkről és renitens társadalmi elemekről, vagy a demokratikus ellenzékről, vagy pedig a mindezeket üldöző zsarnoki hatóságokról és azok besúgóiról. Ha tényleg így áll a helyzet, abban voltaképpen nincs semmi meglepő. Hiszen az egyre sanyarúbb körülmények között éldegélő szürke kisemberek, akik ráadásul a '90-es években sem néztek különösebben vidám napok elé anyagi, gazdasági értelemben, nos aligha ideális szereplői bármiféle érdekfeszítőnek szánt szórakoztatóipari terméknek.[Közbevetett szolgálati közlemény: az ajánló innentől kezdve spoilereket tartalmaz.]Ez az általános szabály a Kleo-ra is abszolút vonatkozik, mivel – ahogy a fentiekből már sejtheti a kedves olvasó – kémtörténet is egyben, sőt a szereplőgárdában megjelennek az állami vagyon öltönyös elzabrálói, a KGB árulói és puccsistái, na meg a magát „demokratikusként” aposztrofáló rendszer holtteste felett aktivizálódó nyugatnémetek, akik között egy kettős ügynök is megbújik, a kezeit pedig természetesen mindenki jól össze is vérezi. Lényegében mindent igyekeztek tehát kihozni a történetből, amit egy olyanból ki lehet egyáltalán hozni, melynek díszletét az épp elpárolgó NDK jelenti.Az első információ, amit a néző megkap, egy szellemes figyelmeztetés, mely szerint ez egy igaz történet, de belőle valójában semmi nem történt meg. Szigorúan vett értelemben a cselekményre ez valóban érvényes. Nagyon is létezett viszont a „kincs”, amely körül minden forog, vagyis Mielke vörös bőröndje, sőt mint múzeumi tárgy megtekinthető ma is. Persze az a tényállás, hogy egy titkosszolgálati vezető a főnöke piszkos ügyeit bizonyító dokumentumokat rejteget, kb. annyira evidens, mint hogy az ég kék, a fű meg zöld. A Kleo készítői biztosra mentek tehát ezen a téren, és ezt aligha róhatnánk fel nekik. De az már politikailag kevésbé magától értetődő, hogy ezeket a tábornok végül zárt ajtók mögött sikeresen fel is használta. Más kérdés, hogy erre 1989 októberében került már sor, továbbá az adott kényes kérdésben minden más pártvezető is Mielke oldalán állt Honecker ellenében, vagyis a számukra felettébb csüggesztő nemzetközi helyzetben a kompromat bizonyára csak teljesen mellékes többletsúlyt jelentett a latban. Ami a spoilerezést illeti, még azt a megjegyzést engedjük meg magunknak itt az ajánlóban, hogy a főtitkárfeleség, Margot Honecker is fontos szerepben bukkan fel. A többi karakter már valóban a képzelet szüleménye, és ez magára a cselekményre is fokozottan érvényes, különösen a második évadban. Unatkozni a kedves néző nem fog, annyi szent. A többi spoiler meghallgatható podcastunk mai szokásos kibeszélős/kitárgyalós adásában. A szokásos felállással ellentétben viszont csatlakozott hozzánk Salvaje, a Hadak útján c. egykori hadtörténelmi rádióműsor vezetője és Jürgen, a sajnos szintén többé nem frissülő NKD Mémfala Facebook-oldal egyik adminja. Jó szórakozást!

A katonai hagyományőrző rendezvények evidens módon illeszkednek a podcastunk profiljába, amivel csapatunk is tisztában van, de igazság szerint néhány zsámbéki eseményt leszámítva nincs ilyenekről tapasztalatunk sajnos. Ami pedig kifejezetten a középkori/lovagkori tematikájú fesztiválokat illeti (tágabb értelemben a vikinges tematikát is ide sorolhatjuk), ahol persze a folklór is fókuszban lehet a pusztán katonai dolgok mellett, ezekről kb. annyit „tudunk”, hogy sok helyen léteznek, ill. hogy időnként a visegrádi és a nagyvázsonyi várakban is rendeznek (vagy most már csak rendeztek?) ilyesmit. Mindenesetre aztán az angliai Rózsák Háborújához kötődő adásaink előkészítése során rábukkantunk arra az információra, hogy a Lancester- és a York-házak közötti utolsó jelentős csata helyszínén, a délnyugat-angliai Tewkesbury egyébként csendes és nagyrészt azért érdektelen városkájában már négy évtizede rendeznek nyaranta egy efféle elég komoly programot, az emlékezetpolitika és a turizmus jegyében egyaránt. Jelentős múltja van tehát ennek dolognak, és még ez sem előzmény nélküli; a városi krónikák szerint 1971-ben, az ütközet 500. és a helyi apátság felszentelésének 850. évfordulóját hónapokon át húzódó, száznál is több elemből álló rendezvénysorozattal ünnepelték meg. Ha a kb. 2500 katonára gondolunk, akik a 11-12 ezer résztvevő közül holtan maradtak ott az összecsapás után a sövények, erdők és rétek között, ez a jelző nem tűnik oda illőnek, de igazság szerint annyi évszázad és letűnt dinasztia után a helyi lakosok sem Lancaster, sem York főurai iránt utólag nem táplálnak különösebb érzelmeket. A VIII. Henrik által feloszlatott apátság templomában persze tartanak misét az elesettek lelki üdvéért, de a rendezvényen a hangulat valóban inkább fesztiváli, és a vérontás miatti gyász és sajnálat már tovatűnt.Ezt magunk is megtapasztalhattuk, amikor tavaly júliusban a kíváncsiságtól hajtva mi is csatlakoztunk a fesztiválozókhoz. A helyszín földrajzi elhelyeszkedését figyelembe véve naivan meglepődtünk egy kicsit, amikor ott is a döglesztő hőség fogadott minket; mindenesetre ezzel eggyel több okunk van nosztalgiázni így, hogy lustaságunkban végülis a tél fagyos napjaiig halogattuk élménybeszámolónk megosztását a podcastban. Jó szórakozást!

"Csak a bátorság gyönyöréért jöttünk, a magasztos férfipróba örömére s eljövünk felétek, valahányszor ebben kedvünk lelik…" - így szólt részben az egyik üzenet azok közül, melyeket az olasz légierő felderítőgépei röplapokon szórtak le egyszer Bécsre az I. világháborúban. Az akkor igen hosszúnak számító repülőúton a bátor propaganda-különítményt a hírneves irodalmár, a katonai pilótának mellesleg már eléggé túlkoros Gabriele D'Annunzio őrnagy vezette, és tőle származott a fent idézett nyilatkozat is, melyet (a 400 ezer röplapból 50 ezret) a többivel ellentétben a parancsnokság mulatságos módon le sem fordíttatott németre, merthogy annak magvas üzenetét osztrákok úgyse értenék - mintha csak egy orosz avantgárd művészekről szóló viccet hallana az ember. Mindenesetre ha a művészúr az idézett mondat második felét hetyke fenyegetésnek szánta, az fordításban és eredetiben is okafogyottá vált. A többször elhalasztott akcióra ugyanis 1918. augusztus 9-én került sor, a dualista állam pedig hamarosan már hörögve vívta haláltusáját; ha a kiruccanás megismétlését diktálta is a talján férfivirtus, alkalom már nem akadt rá. D'Annunzio azonban, akit hazájában váteszként, egy új kor prófétájaként tiszteltek, nem csücsült a különféle babérjain a béke beköszönte után, hanem annak olasz szemszögből „elégtelen” mivoltán feldühödve Fiumében vélte meglelni a magasztos férfipróba új, megfelelő terepét, továbbá egy olyan közönséget, amely a földhözragadt bécsi kispolgároknál fogékonyabb lesz a ragyogó művészetére.Az igen karizmatikus bálvány számára nem jelentett különösebb problémát fegyvereseket toborozni, majd az élükre állva határozott fellépéssel, puskalövés nélkül kivetni a megszállási feladatukat gyaníthatóan kevés lelkesedéssel ellátó antantcsapatokat az egyelőre eldöntetlen sorsú zónából. A korábban „a magyar koronához csatolt külön testnek” minősített adriai kikötővárosnak annak új ura később a nem kevésbé cifra Carnarói Olasz Kormányzóság nevet vindikálta. Ha valamiféle fogódzó gyanánt a saját történelmünkben keresünk párhuzamot erre, a Lajtabánság a leginkább kézenfekvő; mivel a két esemény között eltelt vagy másfél év, még az sem zárható ki, hogy D’Annunzio és területrabló, kalózkodó légionáriusai (is) megihlették a nyugat-magyarországi rongyos felkelés vezéreit. Az a körülmény, hogy ők éppenséggel megakadályozni próbálták a magyar korona területeinek elcsatolását, már igazából csak rátett egy lapáttal a háború utáni zavaros időszak abszurditásaira.Na de akárhogy is vélekedünk mi utólag Fiume elvesztéséről, alapvetően azért sajnos nem a magyar tengeri kijárat pofátlan elorzását tekinti az utókor D’Annunzio fő politikai örökségének (az irodalmitól most eltekintve), hanem az olasz történelemben betöltött protofasiszta szerepet, amit neki szokás tulajdonítani olyan allűrjei folytán, mint a délszlávokkal szembeni gyűlölettel párosuló irredentizmus, a „Duce” tisztség kisajátítása, a rá általában jellemző hatalmi külsőségek, a harcot, a sebességet, mozgalmasságot és férfierőt idealizáló esztétika. Rövidre nyúlt fővezéri tevékenységét mindazonáltal inkább szokás a megmosolyogtató, groteszk megnyilvánulások sorával azonosítani, semmint a bárgyú, (ön)pusztító agresszivitással és az intő példaként szolgáló véres végkifejlettel, mint Mussolini esetében.Aktuális példa erre mai podcastunk témája, a Fiume vagy halál c. horvát dokumentumfilm, mely múlt év decemberében került a magyar moziműsorra. Szokatlan terepre léptünk, mert saját zsánerén belül is több szempontból egyedi ez az alkotás, márpedig mi általában véve dokumentumfilmekkel is csak egyszer foglalkoztunk. (És köznapi fogalmaink szerint még az sem számít annak, mint net/Youtube original tartalom.) Akárhogy is, azért képességeink szerint igyekeztünk megszakérteni azt. Következzen tehát a független Fiume kalandos, bolondos története. Jó szórakozást kívánunk!

A kettővel ezelőtti podcastunkban a Hunyadi c. tévésorozatról úgy vélekedtünk, hogy a média már amúgy is csámcsogott rajta egy sort, az abban feldolgozott téma pedig nagy vonalakban történelmi alapismeret kellene, hogy legyen, ennek következtében pedig szokásunktól eltérően felesleges részletekbe menő kommentárt leközölnünk arról. Hasonló feltételezéssel élünk ma is, bár eltérő okokból. Abból a valószínű tényállásból következtetünk erre, hogy témánk, a das Boot a Magyarországon legismertebb háborús filmek közé sorolható, és ha ez nem is igaz a teljes közönségre, akkor is biztosan vonatkozik arra az idősebb nemzedékre, amely még másolt/kölcsönzött, és ugyebár sok esetben alámondásos kazettákra volt kénytelen fanyalodni az efféle szórakozás érdekében (persze a nosztalgia ezen a téren is sok mindent megszépít). Ehhez még hozzátehetjük, hogy korábban a II. világháború (nyugat)német szemszögből való ábrázolásai általában véve alig juthattak el a szovjet tömb lakóihoz; a Kriegsmarine vízfelszín alatti harcainak filmfeldolgozásai pedig ki is merültek ebben az egy - mellesleg remek kritikákat kapott - alkotásban. Párhuzamként a Sztálingrád c. német filmet lehet még említeni, amely az ilyen irányú érdeklődést hasonló mértékben ragadta meg ekkoriban, a VHS-formátum hőskorában. Ami a német tengeralattjárósok szerepvállalását illeti az atlanti csatában, egy parancsnoki memoárhoz készült ajánlónkban már megosztottuk az ezzel kapcsolatos észrevételeinket, úgyhogy egyéb kiegészítést ehhez nem fűzünk. Ami pedig általában véve a tengeralattjáró hadviselést illeti, laikus meglátásunk szerint azt aránylag ritkán viszik filmvászonra, valószínűleg azért, mert annak alapvetően nyomasztó, nyomorúságos és viszontagságos jellege nem teszi valami hálás témává azt. Akárhogy is van ez, a közelmúltban történetesen Olaszországban készült pl. egy ilyen film, amelyről mi is podcastoltunk. Jó szórakozást!

[Kísérőzene nélküli repost - eredetileg megjelent: 2022. szeptember 1.]Különösebb hadművészeti ismeretek nélkül is könnyen belátható bárki számára, hogy az ellenséges túlerő szorításában, de ennek ellenére rendezetten, ütemezve végrehajtott visszavonulás az egyik legnehezebb feladat, amit egy katonai alakulat megkaphat – főleg akkor, ha az időjárási és terepviszonyok lényegében az elképzelhető legrosszabbak, és első lépésként bekerítésből kell kitörni. Ilyen rendkívüli kihívás elé néztek a koreai háborúban, a Csoszin-víztározónál vívott csata utolsó szakaszában az amerikai ENSZ-csapatok – az 1. tengerészgyalogos hadosztály, illetve a szárazföldi hadsereg kisebb csatolt egységei – 1950 decemberében.Hatalmas erőfeszítésük, a fegyvernem évszázadok óta ápolt étoszának megfelelően, sikerrel járt, de ez sem változtathatott a kínos tényen, hogy ezzel egy dicstelen, illúzióromboló és általános visszavonulásban vettek részt, ami speciel Hungnam kikötőjében több mint 100 ezer ENSZ-katona evakuációjával ért véget. Természetesen mindez csak erősítette a koreai háború otthon elfeledett mivoltát a későbbiekben. A szellemes hadosztályparancsnokban mindenesetre – várható módon – akadt annyi büszkeség, hogy elutasítsa a „visszavonulás” szó használatát. A csapatait váratlanul visszaszorító, és Korea földjére elvileg önként érkezett kínai alakulatok harcát mutatja be a The Battle at Lake Changjin c monumentális, és természetesen erősen propagandisztikus töltetű kínai film, mellyel podcastunk 72. adásában foglalkoztunk. A kezdettől fogva tervbe vett folytatást már a film végén megelőlegezték Water Gate Bridge címmel, mi pedig ígéretet tettünk, hogy azt is górcső alá vesszük majd. És ami késik, nem múlik - ma eljött a törlesztés ideje.A cím mellett, mely végülis csak mint a fantáziátlan megnevezésű The Battle at Lake Changjin II alcímeként szerepelt a nemzetközi forgalmazásban, aligha mehetünk el szó nélkül. Akármilyen nyakatekert logika is vezette a készítőket, azt megállapíthatjuk, hogy az átlagos nyugati, különösen amerikai néző számára sokkal félrevezetőbb címet aligha találhattak volna. Pusztán földrajzi szempontból azonban találó a név, amellett, hogy valamennyire költői is. A Csoszin/Csangdzsin-tóból a víz négy grandiózus csővezetéken távozott a völgyben létesített erőműhöz; felettük a Hungnamba vezető út a hegyoldalba vágott vasbeton hídon vezetett át.Ennél sokkal egzotikusabb terepet egy elkeseredett katonai összecsapáshoz bajos lenne találni, különösen a jéghideg télen. Ezen a ponton a spoiler alert már okafogyott, úgyhogy nyugodtan megjegyezhetjük: a szívós kínaiak itt tettek több, de végső soron sikertelen kísérletet az amerikaiak rendelkezésére álló egyetlen visszavonulási útvonal elvágására, azaz a híd végleges lerombolására. (A témával foglalkozó tengerentúli történészek Funchilin Pass néven emlegetik a helyet.) Akármilyen kompromisszumok is köttettek a háttérben, a fent említett okokból bátor lépésnek nevezhetjük a történtek megfilmesítését kínai részről (persze amerikai részről, más okokból ugyan, de még inkább az lenne), főleg annak ismeretében, hogy - s erre az adásban nyilván részletesebben is kitérünk - az első részhez képest sokkal kevésbé érhető tetten a maoista világnézeti üzenet. A további meglátásokat természetesen az adásban fejtjük ki, amihez jó szórakozást kívánunk! 

Podcastunk 85. adásában a Bors c. Kádár-kori TV-sorozatról többek között megállapítottuk, hogy egyedülálló módon olyan magyar katonákat jelenít meg, akik az I. világháború keleti frontján hadifogságba estek, majd a kommunista hatalomátvétel után a dolgozó tömegeket üdvözíteni hivatott eszme szolgálatába álltak, előbb Szovjet-Oroszországban, majd hazatérésük után „Szovjet-Magyarországon” is. Ilyesfajta mozgalmár életutak valóban léteztek ugyan, de ettől még ezek a konkrét történetek meseszerűek, és a mozgalmár karakterek is természetesen mind valószerűtlenül rokonszenves, agyafúrt, vidám fickók. Ennek megfelelően az egyik ellenszenves bolsevik forradalmár archetípust, a komor, humortalan, szektás inkvizítort sem látjuk benne egyszer sem, noha ritkának az ilyen egyáltalán nem számított akkoriban, sőt történelmi előképei is bőven akadtak. Igen találó tehát a „pannon Robespierre” jelző, amit a tanácskormány lemondásának 100. évfordulójára írott cikkében aggatott az osztrák Der Standard szerzője az acsargó terror leghírhedtebb magyarországi apostolára, Szamuely Tiborra. A párhuzam legfeljebb annyiban sántít, hogy a „fekete hiénaember” (© Tormay Cécile) lakásán felhalmozott és utólag meglelt értéktárgyak nem kifejezetten a megvesztegethetetlenség és a spártai puritanizmus erényeiről tanúskodnak. De a létező szocializmus viszonyai között ez ugyebár mit sem számított, így a vérszomjas zsurnalisztára mint a munkáshatalom mártírjára emlékeztek, és ennek megfelelően mindenfélét is elneveztek róla (pl. minimum két általános iskolát és három technikumot, utcákat, hajókat stb.) Alakját viszont képernyőre csak a rendszerváltás után vitték, akkor is egyetlenegyszer (A halál népbiztosa, 2021). Ugyanez vonatkozik a kommün másik elhíresült hóhérlegényére, Cserny Józsefre is (Ötödik alosztály, 2020). Ebben a két alkotásban tudomásunk szerint ki is merül a filmes ábrázolása a Tanácsköztársaság vörösterrorjának, melynek történelmi emlékezete lesz a téma mai podcastunkban a filmek mellett. Jó szórakozást kívánni ehhez valószínűleg nem lenne kifejezetten ildomos, helyette inkább a figyelmet köszönjük meg optimista módon előre is.

Az adásainkhoz kapcsolódó ajánlók/kommentárok elkészítésével valószínűleg még sosem volt olyan könnyű dolgunk, mint most. A kedves hallgatók ugyanis kisebb-nagyobb mértékben biztos fel tudják idézni azt a politikai indíttatású, bulváros médiacirkuszt, amely a Hunyadi c. kertévé-sorozathoz kötődött. A magunk szokásos lusta módján úgy döntöttünk, hogy erről a számunkra el egyébként sem nagyon sumákolható számvetést majd utólag jelentetjük meg, amikor a virtuális pohár vízben tomboló vihar már rég elült. Ennek jött el most az ideje.Van azért némi bizodalmunk még abban, hogy az igazságos Mátyás történetével a sorozat egyszer folytatódni fog, ami által a mai podcast egyszer újra aktuális és reposztolásra érdemes lesz. De ha nem is így alakul a jövő, most a nosztalgiázásra legalábbis lehetőséget adunk. Mivel a Hunyadi család jelentőségét a középkori magyar történelemben remélhetőleg nem kell részletezni, erre vonatkozólag sem szaporítanánk tovább a szót. Arra viszont az önreklám jegyében felhívnánk a figyelmet, hogy az ehhez a műfajhoz sorolható bizonyos egyéb művekkel már foglalkoztunk. Utószó helyett ezeket soroljuk most fel:RómaVikingekAz utolsó királyságA fehér királyné - A fehér hercegnőJó szórakozást!

Tájékozatlanabb honfitársaink számára talán meglepően hangzik, de a magyar és orosz népek történelmi tapasztalatában legalább egy átfedés is akad. A tatárjárást a Kijevi Rusz fejedelemségei is ugyanúgy elszenvedték, de ráadásul megkapták a nyakukba a közmondásos tatár igát is, ami érthető módon az egyesített Oroszország nemzeti emlékezetében fontos helyet foglal el azóta is.Örökségét alapvetően elhúzódónak és károsnak szokás beállítani, és az erre irányuló külföldi figyelem újjáéledését ill. felélénkülését is meg lehet figyelni az ukrajnai háború kirobbanása óta, ami magától értetődő táptalaja lett a nagyorosz sovinizmus és birodalmi küldetéstudat egyfajta sajnálatos patológiaként, a mongol despotizmusból, bizánci normákból és muszka hazugságokból szárba szökkent elfajzásként való értelmezésének, akár atlantista-liberális, akár kelet-európai nacionalista szemszögből. Az Arany Horda, mely egykor az orosz földek zömét uralta, már rég tovatűnt, de története nem tartozik tehát a következmények nélküli elfeledett múlthoz. A tatár igáról orosz krónikák, népmondák is keletkeztek, melyek aztán nyersanyagot szolgáltattak a szovjet, majd orosz filmipar részére is. Mai podcastunkban ilyen alkotásokat járunk körül.A fejedelem bajnoka címmel a magyar mozikban, és mint "The Sword and the Dragon" az angolszász világban is megjelent Ilja Muromec a mitikus múltba vesző népi hős mesebeli elemekkel teletűzdelt ábrázolása. Hasonló figura az orosz emlékezetben Kolovrat, így természetesen őt is vászonra vitték – angol nyelvterületen Furious címmel, amiről gyaníthatóan sokan asszociáltak először a Halálos iramban franchise-ra. Mindenesetre korántsem volt olyan, határokon átívelő jelentősége ennek a némileg középszerű alkotásnak, mint az előbb említettnek, de mindenképpen érdemes arra, hogy a téma kapcsán foglalkozzunk vele is, ahogy egyéb, a tatár uralom késői időszakában játszódó filmekkel és sorozatokkal egyaránt, melyekre most írásban nem térünk ki külön. Az adáshoz az ihletet Alkonyi Zalán videóesszéje szolgáltatta. Jó szórakozást!

A háborús népességpusztulás és nemzethalál kategóriájában a világrekord minden bizonnyal a XIX. századi Paraguayhoz köthető, melynek férfilakossága szinte felfoghatatlan arányban, minimum 70 százalékban veszett oda a napóleoni ambícióihoz ragaszkodó elnökük szolgálatában. (Egy későbbi, 1886-os népszámlálás adatai szerint a 30 évnél idősebb felnőttek között három nő jutott egy férfira.) A latin-amerikai országot letarolták és teljesen megszállták az ellenséges seregek; mint az ismert, ugyanez történt Szerbiával is az első világháborúban – azzal a fontos különbséggel, hogy a végső vereséget sikerült elkerülnie (ami magyar szemszögből mondjuk azért nem volt kifejezetten szerencsés). Ezzel magyarázható, hogy az említett gyászos dobogón is „csak” a második hely jutott számára – öt szerb férfiból átlagosan kettő élte meg a háború végét.A megszállás és feldarabolás aztán ugyebár a második világégés során megismétlődött, bár az arányos vérveszteség azért jóval alacsonyabb (és még így is kirívó) szinten maradt. Ha ehhez még hozzávesszük az oszmán uralom korábbi évszázadait, nem nehéz felmérni, milyen fontos szerepet játszanak a szerb nemzeti emlékezetben a szenvedéstörténetek, a traumák és az áldozatiság tudata. Valószínűleg csak idő kérdése volt, hogy egy élelmesebb helyi filmrendező és támogatói a Holocaust-filmek műfaját nemcsak felfedezze, hanem saját kultúrpolitikai célokra fel is használja, ahogy az sem véletlen, hogy a szerb királyi hadsereg golgotajárása is eljutott végül a mozivászonig. Ez a két alkotás közelebbről megnevezve a nem nagy időbeli különbséggel megjelent I. Péter király és a Dara of Jasenovac, melyeket mai podcastunkban járunk körbe. Hogy az utóbbi talán legemlékezetesebb jelenetéből idézzünk: Üdvözlet a Balkánon, és jó szórakozást! 

[Újraközlés kísérőzene nélkül - eredetileg megjelent: 2022. április 19.]A február végén kezdődött orosz-ukrán háború a tágabb közbeszédbe is beemelte Ukrajna történelmi létezésének kérdését, ahol a fő kérdéssé az vált, történelmileg létezik-e ukrán nép. Felismerve ezt a trendet, mi is bemutatunk két olyan filmet, amely pro és kontra érvel a témában. Ez a KatPol Kávéház 74. adásának a témája, a két bemutatott film pedig az 1999-es lengyel Tűzzel-vassal (Ogniem i Mieczem) és a 2009-es orosz Taras Bulba. Mindkettő a 17. században játszódik, de csak az első közelebbi kontextusa ismert: a lengyel özönvíz időszaka, amikor a nemesi köztársaság súlyos sérülést szerzett a Hmelnickij-féle kozákfelkelés és az ennek kapcsán történő külső beavatkozás miatt (amiben egyébként II. Rákóczi György erdélyi fejedelem is részt vett).Mindkét film 19. századi szépirodalmi műveken alapul: az egyiknek Henryk Sienkiewicz trilógiájának nyitóregénye, míg a másiknak Gogol kisregénye szolgáltatta az alapját. A Taras Bulba egyébként igen népszerű téma volt korábban is, nyugati adaptációk sokasága is készült belőle, a legismertebb talán az 1962-es hollywoodi feldolgozás Tony Curtis főszereplésével. Már a két szerző eltérő nemzetisége is arra utal, hogy egészen más a hozzáállásuk a kozák néphez és annak történelemben betöltött szerepéhez.Amit objektívan megjegyezhetünk erről, hogy a kozákok Ukrajna (szó szerint „határvidék”) területén alakultak meg a 14. század végén, akik könnyűlovas harcmodorral foglalkoztak és önkormányzó katonai közösségeket alapítottak, a legismertebb közülük a zaporizzsjai kozákok által létrehozott Szics volt (idehaza a hajdúkhoz lehet leginkább hasonlítani őket). A kozákság igen változatos társadalmi és etnikai csoportokból került ki, egyfajta felvett identitás volt. A lengyelekkel a nagy helyi földbirtokosok (mágnások) túlkapásai, jogcsorbításai fordították szembe őket, és a háború végére orosz protektorátussá váltak. Az oroszok sem voltak sokkal megértőbbek a kozákokkal, akik a nagy északi háború idején és más esetekben is fellázadtak, míg végül II. Katalin cárnő áttelepítette őket, megszüntetve a Szicset. Az orosz kozákok egészen a bolsevik polgárháborús győzelemig a cári rendszer és a fehérek leghűségesebb támaszai voltak, ám ezután felszámolták őket.A két film egészen ábrázolása a kozákok kapcsán sok mindenben megegyezik. Mindkettő fékevesztett, brutális népeknek mutatja be őket, akiknek az egyszerűségében, közvetlenségében azonban mégiscsak van valami szeretnivaló. Pontosan azonban forrófejűségük és makacsságuk az, amely szembeállítja őket a lengyelekkel és felkelésre ösztönzi őket. A Taras Bulba kezdettől hangsúlyozza, hogy a kozákok mind oroszok (egy komikusan elnyúlt jelenetben a kozákvezérek mind szerelmet is vallanak az orosz anyaföldnek, mielőtt hősiesen elesnek a túlerő elleni csatában), míg a Tűzzel-vassal egyáltalán nem tartalmaz ilyen felhangokat velük kapcsolatban. Sőt, míg az eredeti regény ukránellenesnek tartják, a film kifejezett dicséretben részesült ukrán részről. A Taras Bulba ezen túlmenően erősen lengyelellenes és antiszemita üzeneteket is megfogalmaz, ami kritikákra adott okot.A kozákok életét és harcmodorát azonban mindkét film hűen mutatja be, függetlenül az esetleges ideológiai felhangoktól. Így akit érdekel ez az időszak, a kozákság élete és küzdelme a jogaiért, bátran hallgasson bele az adásba, illetve nézze meg az említett filmeket.Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

[Újraközlés kísérőzene nélkül - eredetileg megjelent: 2021. dec. 28.]Frank Herbert 1965-ben kiadott Dűne című regénye a science fiction egyik nagy klasszikusa, és a műfajra legnagyobb hatással bíró művek egyike. A regényhez öt folytatás, hat előzmény készült (melyeket az író fia és egy közeli munkatársa írtak), valamint a kiterjesztett Dűne-univerzum is létrejött, amely további könyvekből, enciklopédiákból, képregényekből, videójátékokból, sorozatokból és filmekből áll. A Dűne univerzuma még a sci-fi területén járatlanoknak is ismerős lehet, olyan művekre gyakorolt hatást, mint például a Star Wars, és olyan, mai napi élő koncepciókat helyezett le, mint például az űrfeudalizmus.A filmes feldolgozások szolgáltatják a KatPol Kávéház 70. adásának témáját, amelyen Rammjäger83 és Enz vettek részt. A Jodorowsky-féle korai feldolgozáskoncepció, az 1984-es David Lynch-féle – meglehetősen megosztó – adaptáció, a Sci-Fi Channel 2000-res minisorozata, illetve a legújabb átültetési kísérlet, Denis Villeneuve 2021-es Dűnéje mind előkerülnek az adásban.A Dűne nagy erősségét – szemben mondjuk a 49. adásban kitárgyalt Legend of the Galactic Heroes-zal – nem a karakterek adják, bár a későbbi művekben kétségkívül itt is előrelépés történt. Azonban a minden jó tulajdonságot megtestesítő Atreidesek és a mérhetetlenül, rajzfilmszerűen gonosz Harkonnenek harca, valamint a cselszövő császár aligha tekinthető különösen érdekes felállásnak. Ami igazán emlékezetessé tette a Dűnét, az, hogy ez volt az első olyan sci-fi mű, ami hihetetlenül részletesen kidolgozott, egyedi univerzumot teremtett. A nagy házak, a Bene Gesserit, a Dűne sivatagos bolygója, a homokférgek és a fűszer, a fremenek, mind-mind ikonikussá váltak.Az adásban két adaptációval foglalkoztunk részletesebben: az 1984-es és a 2021-es filmekkel. Az előbbi sajátos vizuális megoldásaival, furcsa történetvezetési megoldásaival és a történetmesélés hektikus tempójával igen megosztó alkotás lett. Az eredeti regény egy többszáz oldalas alkotás, így talán nem is túl egyszerű azt egyetlen filmben megjeleníteni. Ezzel szemben a tavalyi film azzal a – kockázatosabb – megoldással élt, hogy kettéválasztja a könyv történéseit, és két részben mutatja be azt.Elmondható, hogy nekünk mindkét alkotás tetszett a maga nemében. Lynch LSD-parádéra hajazó, pszichedelikus élményt nyújtó vizuális képei álomszerű látványt nyújtanak, habár persze nehéz elmenni a regényhez képest is túltolt Harkonnen-gonoszságon, és az olyan casting-megoldásokon, mint Sting szerepeltetése. Az adás apropóját az újabb film szolgáltatta azonban, amellyel szinte maradéktalanul elégedettek voltunk.Sokat szidjuk a kreatívan sterillé vált, kizárólag a politikai agendákat kiszolgáló nyugati szórakoztatóipart, de itt nyoma sincs ezeknek. Mind vizuális, mind dizájnmegoldásban remek munka született, egy-két kivétellel (Chani khmmm) a színészek is jó választásnak bizonyultak. Ráadásul nyoma sem volt a filmben azoknak a túltolt progresszív toposzoknak, amelyek olyannyira nézhetetlenné teszik a modern alkotásokat. Csak remélni tudjuk, hogy a 2. rész méltó befejezést ad az elkezdett eposzi munkának, amelynek hasonló sikere esetén egy időtlen klasszikus régóta nem látott születését láthatnánk Hollywoodban.

[Újraközlés kísérőzene nélkül - eredetileg megjelent: 2022. dec. 7.]Podcastunk eddigi leghosszabb epizódját tárjuk ma a kedves közönség elé. Vendégünk a Spacejunkie nevű Youtube-csatorna egyik alapítója és szerkesztője, Nagy Szabolcs. Mivel nemcsak a meghívásunkat fogadta el, hanem azt is szívesen vállalta, hogy ajánlót ír a műsorhoz, ezennel át is adjuk neki a szót. * * * Nagyon izgalmas kérést kaptam a KatPol csapattól pár hónapja. A For All Mankind c. sorozatot tervezték részletesen átbeszélni, elemezni és szóltak nekünk, a Spacejunkie csapatnak: ha van kedvünk, csatlakozzunk. A válaszom röviden az volt, hogy “Naná!” - ugyanis hatalmas rajongója vagyok a sorozatnak. A csatornánkon rendszeresen foglalkozunk élő rakétaindítások közvetítésével, valamint elemezzük a világ rakétaiparának múltját, jelenét és jövőjét. Emiatt nagyon közel érzem magamhoz a For All Mankind sorozat alternatív valóságát, egy elképzelt, lehetséges, alternatív jövőt, melyben nem az Egyesült Államok nyeri az űrversenyt. Már ez is a polgárpukkasztás netovábbja, de az íróknak sikerült egy olyan forgatókönyvet írni, amelybe nagyon okosan beleépítették a megtörtént valóság bizonyos elemeit. Ezáltal egy fura valóság-fikció elegyet kapunk, ami véleményünk szerint több, mint szórakoztató. A sorozat nem csak aprólékos, eszméletlenül részletes az események fonalát és a történetet illetően, a karakterek is kiforrottak, élvezet nyomon követni a fejlődésüket az eddigi 3 évadon keresztül. Űrrajongóként fantasztikus volt látni technológia szempontból, igényesen elkészített CGI képkockákon nem csak a Saturn V, de az N1 rakétát is repülni látni. Az N1 rakéta kifejezetten nagy kedvenc, ugyanis óriási potenciált hordozott magában a jármű, de néhány sikertelen indítás után befejezték a programot és soha többé nem repült. Ügyesen mutatják be az első amerikai és szovjet holdbázisokat, a konfliktusokat, a hidegháború kiterjedését az űrre. Fontos történelmi eseményeket adaptálnak az elképzelt valóságba, mint a koreai utasszállító repülőgép 1983-as lelövése, az Apollo-Szojuz randevú, az oklahomai bombamerénylet, de említésre méltó a feketék fellépése a szegregáció ellen vagy a melegjogi mozgalom elterjedése. Fontos társadalmi eseményeket fedezhetünk fel, ami talán befogadhatóbbá teszi az egész sorozatot és nem egy teljesen idegen, ismerttől mindenben eltérő alternatív valósággal találjuk szembe magunkat. A karakterek fantasztikusan jók, sikerek és kudarcok teszik őket azzá, amivé a hosszú évek, évtizedek alatt válnak. A társadalmi elvárások, majd azok változása idővel felemelnek (Karen Baldwin), vagy akár a mélybe taszítanak (Gordo Stevens) egyes szereplőket, de ügyesen zsonglőrködnek a forgatókönyvírók a kellemes, elviselhető egyensúly kialakításán. Továbbá kapott a sorozat egy Elon Muskhoz hasonló befektető/vállalkozó zsenit, aki a valódi mintához hasonlóan sikerre viszi űripari cégét és az USA, valamint a Szovjetunió mellett harmadikként jut el a Marsra. Okosan felhívja a figyelmet arra a cselekményszál, hogy a jövőt bizony már nem feltétlen csak az űrügynökségek alakítják, hanem a magánszektor előretörése komoly potenciállal kecsegtet, az együttműködés pedig szinte elkerülhetetlen. Izgalmas jövőkép, az egészen biztos! Ha valakit érdekel az űrutazás és egy jó sztorira kíváncsi, először mindenképp néz ze meg magát a sorozatot, mert az alábbi beszélgetésünk során nagyon sok spoilerezés lesz!! Köszönöm a KatPol teljes csapatának a megtisztelő meghívást, kövessétek, hallgassátok őket! Kifejezetten élvezetes volt egy olyan csapat részeként beszélgetni a sorozatról, akik nem feltétlen csak az űrutazás szempontjából közelítik meg a témát. Reméljük Nektek is tetszik majd a sorozat és a beszélgetés is!

[Újraközlés kísérőzene nélkül - eredetileg megjelent: 2021. nov. 1.]Egy nő becsülete minden korban olyan érték volt, amiért a férfiak kész voltak harcba szállni. Különösen igaz volt ez a középkorban, ahol a nő ártatlanságát, illetve a házasság szentségét a társadalom alapköveként őrizte nemcsak a katolikus egyház, hanem az egész feudális társadalmi rend is. Így aztán, mikor egy nemesasszonyon erőszak esett, és sor került Franciaország utolsó perdöntő bajvívására, az igen nagy, és évszázadokig nem lankadó figyelmet eredményezett. A KatPol Kávéház 66. adásában Az utolsó párbaj címmel nemrég bemutatott filmet vettük górcső alá, amelynek alapja Eric Jager 2004-es azonos című könyve (idehaza idén jelent meg).A párbaj, mint perdöntő cselekmény az istenítéletek egy formája volt, amely a germán-frankofón jogrendszerben gyökerezett, ám egész Európában elterjedté vált a kora középkorban. Ekkor a felek halálig tartó viadala döntötte el, kinek is van igaza az adott ügyben (ez a jogintézmény egyébként a Trónok harca sorozatban is megjelent). A 14. századtól azonban az egyház – akárcsak a többi istenítélet ellen – egyre erőteljesebben fellépett, és aztán az uralkodók is a gyakorlattal szemben foglaltak állást, amit elősegített az inkvizitorius eljárás elterjedése is, amely a modern nyomozás előképének tekinthető. 1386-ban, mikor a film cselekménye zömében játszódik, már hosszú évek óta nem került sor alkalmazására.A történet három főszereplője: Jean de Carrouges lovag, Jacques Le Gris udvaronc – mindketten normandiai földesurak – valamint az előbbi felesége, Marguerite. Rajtuk kívül számos történelmi szereplő felbukkan, mint Pierre d'Alençon normandiai gróf, valamint VI. (Őrült) Károly francia király, illetve több fiktív szereplő is. A produkcióban világhírű színészek játszanak, így erre aligha lehet panasz.Ahogy egyébként a filmet kevés kritika érheti történelmi hitelesség szempontjából. A korabeli viszonyokat, ruhákat, szokásokat, fegyvereket igen nagy pontossággal szerepelteti és ismerteti meg a nézőkkel. A történetet, a két földesúr torzsalkodását kettejük szemszögéből is megismerhetjük, mint ahogy elmondanák a bíróság előtt saját változatukat, egészen a kérdéses nemi erőszakig bezárólag. Aztán végül Marguerite szemszögét látjuk, akinél már csak a beszédes „az igazság” bevezető felirat szerepel.És ez egyben a film leggyengébb része is, amely igen erőteljesen ideológiailag túlfűtött. A jól ismert feminista toposzokat vetíti vissza a korba, nem titkolva azon szándékát, hogy a Metoo-korszak számára készítsen egy történelmi filmet. Ám ez a fajta modern szemlélet a film minőségének a rovására megy, a néző hirtelen már nem egy középkori filmen ül, hanem egy heves Twitter-vita közepén, ahol a patriarchális férfiak összes bűnét a fejére olvassák.Ezen rész elhagyása nélkül a film nemcsak a feleslegesen hosszú játékidőt nyeste volna vissza (több jelenet szinte változtatás nélkül jelenik meg kettő, sőt akár három narratívában is), hanem a filmet is az elejétől a végéig élvezhetővé tette volna.Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!Megjegyzések:· A bizonyos Olga, akit futólag említettünk, Olga Discordia, egy visual novel szereplője· Le Gris nevét rendszeresen és tévesen mint „la grí” ejtettük ki, ezért az ilyen hibákra érzékeny hallgatóktól elnézést kérünk

Tisztelt hallgatóink! Mai adásunkban egy letűnt korszak letűnt filmes műfaja lesz a témánk, melyet főleg a szintúgy feledésbe merült, de a maga korában nagy figyelemnek örvendő, az atomfegyverek leszereléséért indult mozgalom félelmei ihlettek. Ezeknek az atomháborús katasztrófafilmeknek a két leghírhedtebb képviselője a Fonalak (Threads, 1984) és a Másnap (The Day After, 1983). Jó szórakozást!

Beszélgetés a Pingvin c. bűnügyi HBO-sorozatról, amely a 2024-es év egyik nagy meglepetése volt a stream-elt tartalmak terén. A gengszterfilmek kedvelői közül azoknak is bátran ajánljuk, akiket esetleg legalábbis elbizonytalanít a történet képregényi eredete.

„Egy olyan helyen éreztem magam, ahol nincsenek rasszok és nemzetiségek, ahol attól függetlenül segítenek rajtad, hogy milyen nyelven beszélsz, milyen a bőröd színe vagy a szemed formája. A tengeren mindnyájan karnyújtásnyira vagyunk Istentől.” – így tűnődött Sztanyiszlav Berezkin, a Russian Ocean Way nevű vitorlás kapitánya, amely Kronstadtból indult világkörüli útra, de 2023 márciusában a Csendes-óceánon végzetesen megrongálódott egy viharban. Egy panamai zászló alatti teherhajó, a Sounion sietett a három hajótörött segítségére a vészjelzés fogadása után és vette őket a fedélzetre, a pórul járt felfújható, háromgerincű vízi alkalmatosságot pedig Chilébe vontatta. (A részletekre inkább senki ne kérdezzen rá, mivel mi is csak laikusok vagyunk ezen a téren.) A (vihart leszámítva) szerencsés fordulat dacára az ömlesztett árut szállító monstrum — amely mellesleg különbözik a Vörös-tengeren később megtámadott és felgyújtott, azonos nevű görög tankhajótól — kapitányával Berezkin mindenesetre jobbnak látta inkább nem forszírozni a laza kollegiális csevejt, ugyanis kiderült róla, hogy történetesen mariupoli származású, ahogy a legénység jelentős része is ukrán. Még a különleges katonai művelet állapota sem írhatta tehát felül a tengerészvirtus parancsolatát a kötelező segítségnyújtásra, tükrözve az ókori szittya bölcs, Anakharszisz megállapítását, mely szerint háromféle ember létezik: akik még élnek, akik már meghaltak és akik a tengereket járják. Ennek a tanulságos incidensnek a rövid ismertetésével kezdődik a hazánkban is bemutatott Comandante c. 2023-as olasz történelmi film, melyet podcastunk aktuális adásában körüljártunk, mint művészi ábrázolását a tengeri életmentés egy ennél sokkal drámaibb példájának a II. világháború atlanti-óceáni hadszínterén. Ez ugyebár nem egy gyakori motívum a háborús filmekben, és ezt a filmművészeti szegmenst szemügyre véve sem a tengeralattjárós, sem az olasz nézőpont bemutatása nem tekinthető bevett fogásnak.Valóban egyedi alkotásról van tehát szó, már csak azért is, mert egy fasiszta hadiflotta tisztjének teljesen pozitív színben való feltüntetésén többen megütköztek vagy legalábbis meghökkentek. Pedig a mosdatásra vonatkozó bármilyen esetleges vád azért is alaptalan, mert a film rendezője akkor hallott először Salvatore Todaro tengeralattjáró-parancsnok tetteiről, amikor 2018-ban az olasz parti őrség parancsnoka, Pettorino tengernagy követendő példaként emlegette fel azokat, az emberséges menekültpolitika melletti elkötelezettségét alátámasztandó. Akármit is legyen a véleményünk az utóbbi kényes témáról, a hős sorhajóhadnagy végletekig menő könyörületessége a legyőzött ellenség iránt jól tükrözi C. S. Lewis nehezen vitatható megállapítását, melyet utószó helyett idézünk„Lancelot ideálja jelenti az egyetlen menekvést egy olyan nyomorúságos világból, ahol csak bárgyú farkasok és tehetetlen birkák élnek.”Jó szórakozást!

[Újraközlés kísérőzene nélkül - erdetileg megjelent 2021. szeptember 23-án] -A History Channel 2013-ban debütált sorozata, a Vikingek, hat évadon keresztül mutatta be a kora középkori skandinávok világát a 9. századi legendás hős, Ragnar Lothbrok (magyarul Szőrösnadrágú Ragnar) és fiai, mint pl. Vasbordájú Björn és Csonttalan Ivar szemszögén keresztül. Írója, Michael Hirst több történelmi témájú sorozattal és filmmel (Tudorok, Elizabeth) a háta mögött alkotta meg a Vikingeket, mely futása során óriási népszerűségre tett szert, főhőse, a fent említett Ragnar pedig valódi kultúrális ikonná lépett elő. A korai promóciónak köszönhetően sok nézőnek ültették el a fejében, hogy a széria történelmileg hiteles módon adja át a korszakot, ennek ellenére a készítői nagyon sokszor éltek az alkotói szabadság eszközével, melynek eredménye, hogy időnként szinte felismerhetetlenre silányította el a megjeleníteni kívánt periódust. A 64. adásban kibeszéljük a sorozat történelmi hátterét, külön hangsúlyt fektetve a bemutatott világra és a főbb szereplőkre. Természetesen tisztában vagyunk vele, hogy a széria műfaja történelmi fikció, melynek a teljes korhűség nem kritériuma, ennek ellenére nem árt tisztában lenni a legjobb tudásunk szerinti valósággal, ami a történet alapjául szolgál. A Vikingeket dramaturgiai szempontok alapján is górcső alá vesszük, reflektálunk a színészi játékra, valamint korábbi, a vikingeket feldolgozó alkotásokkal is összehasonlítjuk. Salvaje és Sirdavegd mellett részt vett a beszélgetésben Csucsulf (a blogja elérhető itt) és Videodrome. Jó szórakozást!

[Újraposztolva kísérőzene nélkül - eredetileg megjelent 2024. október 8-án]„A háború sosem változik.” – hirdeti a Fallout franchise elhíresült mottója. Mint ebből a felvezetőből is kiderülhet, a KatPol Kávéház mai adásában a posztapokaliptikus unverizumban játszódó sorozattal foglalkozunk behatóbban. Már maga a mottó is elgondolkodtató, hiszen a háború lényege pont az adaptálódás és fejlődés, de itt egyértelműen nem hadászati, hanem az emberi tényezőről van szó, arról, ahogy fajunk az idő kezdete óta vív küzdelmet nemcsak az elemek, de egymás ellen is. Habár idővel más kérdések is napirendre kerültek (társadalomkritika, görbe tükör formájában) az alapvető üzenet mindig is ez volt.Maga a Fallout alapvetően egy videojáték-sorozat, amely még a hőskorban, 1997-ben indult útjára, egy olyan világot bemutatva, amelyet egy évszázada felégetett az atomháború tüze, a túlélők leszármazottai pedig főleg törzsekben és fosztogató bandákban, esetleg kis közösségekben küzdenek a túlélésért. A fő különbséget a Menedékek (Vault) jelentik, amelyek célja hivatalosan az volt, hogy megőrizzék az emberiség tudását és technológiáját, új kezdetet biztosítva. Persze amikor épp nem őrült társadalmi kísérleteket végeztek a gyanútlan lakókon, amik sokszor igen bizarr formát öltöttek (például az igen beszédes nevű 69-es Menedékben 999 nő és csak egyetlen férfi kapott helyet).Ezt a világot áthatja az amerikai életérzés, az Americana, amit a legújabb úgy lehet leírni, hogy olyasmi jövőképet mutat be, ahogyan azt az ötvenes években elképzelték: háztartási robotok, atommeghajtású kocsik, gyalogsági harci páncélzatok. Egyébként reméljük, nem a próféta szólt a készítőkből, ugyanis az atomháború 2077-ben a történet szerint Kína és az Egyesült Államok között tört ki…A világban megtalálhatók nagyobb frakciók is, és a sorozat ezek közül be is mutat párat, így például az Enklávét és az Acél Testvériséget. A vizuális világra aligha lehet panasz, a készítők nagy figyelmet helyeztek arra, hogy autentikusan visszaidézzék a játékok látványvilágát, az ikonikus elemeket, ruhákat, szörnyeket és fegyvereket. Maguk a karakterek is igen sokszínűek és izgalmasak, sokak számára az antihős Ghoul (a sugárfertőzés hatására zombiszerű kinézetű fejvadász) volt a kedvenc, de az első látásra kevésbé izgalmas karakterekben is gyakran több van, mint elsőre sejtenénk. A beszédes nevű Normról például kiderül, hogy messze ő a legbátrabb a Menedék elhülyített, dróton rángatott lakói közül. Maximus karaktere is érdekes fordulatokon megy keresztül, akárcsak a főszereplő Lucy is. A több időszálon (jelen és a háború előtt) is futó történetről aligha mondható el, hogy ne bővelkedne izgalmakban és fordulatokban.Habár a sorozat több kritikát kapott, például a videojáték rajongóitól is a lore megváltoztatása, illetve sokszor komolytalanabb hangvétele miatt, mi a magunk részéről kiválónak találtuk azt, ami sok aspektusból mert újítani a formulán, de nem úgy, hogy az idegenül hatott volna. Az időnkénti komolytalankodás pedig igenis az univerzum fontos része, olyannyira, hogy külön játékbeli opció van az ilyen történések számának növelésére.Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

[Újraközlés - eredetileg megjelent 2024. március 4-én]„S ezért, mivel mulatni nem tudok, mintSzerelmes e sok szép szavú napokban,Elvégezém, hogy gazember leszek,S utálom léha kéjit e napoknak.”- Shakespeare: III. Richárd (fordította: Szigligeti Ede)III. Richárd angol király az irodalomtörténet egyik leggonoszabb cselszövője: a saját rútsága miatt érzett dühből álnok módon gázol át mindenkin, egymás ellen fordítva bátyjait, majd hidegvérrel meggyilkoltatja két unokaöccseit, hogy trónjukat elbitorolhassa. Felesége kezét az általa megölt előző férj koporsójánál kéri meg, de megmérgezteti, hogy elvehesse saját unokahúgát. Nem létezik olyan gonoszság, amit el ne követne. Végül aztán Isten kegyéből a jóságos Tudor (VII.) Henrik megöli a bitorlót, megmentve Angliát a gonosztól. Hogy honnan tudjuk mindezt? William Shakespeare-től, aki az említett Henrik unokájának, I. Erzsébetnek a szolgálatában állt.Podcastunk 105. részében annak próbálunk utánajárni, a történelmi Richárd milyen ember is lehetett valójában, illetve, hogy az unalomig ismert irodalmi karikatúra mennyire határozza meg a róla készült feldolgozásokat. Előző adásunkban már foglalkoztunk V. Henrikkel, Franciaország második majdnem-meghódítójával, akinek korai halála hozzájárult a rózsák háborúi néven ismert nagy angol belpolitikai válsághoz; III. Richárd rövid uralkodását a történetírás hagyományosan ennek a konfliktusnak a végső szakaszaként értelmezi. Egy későbbi adásban magát a konfliktust is feldolgozzuk majd, Woodville Erzsébet királyné személyén keresztül.III. Richárd, Anglia utolsó Plantagenet- (York) házi királya, valójában nem volt olyan szörnyszülött, mint aminek Shakespeare lefestette. Valóban rendelkezett gerincferdüléssel, de katonaként számos alkalommal megállta a helyét a csatatéren, akárcsak hadvezérként, és bátyja, IV. Edward király leghűségesebb támaszának bizonyult. Gyávaság és cselszövés helyett a személyes bátorság és határozott fellépés volt rá jellemző. A trón megragadása előtt nyomát se leljük annak a gonoszságnak, amit a híres költő lefestett róla, persze nehéz is lenne: Shakespeare szerint ugyanis már az első St. Albans-i csatában, két és fél évesen megölte Somerset hercegét.Felesége, Neville Anna aligha szerethette első férjét, hiszen családja és az ismét a trónra áhítozó Lancaster-ház gyűlölte egymást; a két nagy nemzetség konfliktusa nagyban hozzájárult a rózsák háborúinak kitöréséhez. Arra sincs bizonyíték, hogy Richárd végzett volna Edward walesi herceggel, a Lancaster-örökössel, és természetesen a koporsó melletti lánykérés is csak rosszindulatú kitaláció. Akárcsak az, hogy utóbb megmérgezte volna feleségét, akitől még fia is született, hogy elvehesse saját unokahúgát. De szemenszedett hazugság az is, hogy szembefordította volna IV. Edward királyt másik bátyjával, Györggyel – miután utóbbi kétszer is elárulta őt a múltban, és eszét is vesztette, ehhez aligha volt szükség cselszövésre. Az egyedüli vádpont, amely alól nem lehet egyértelműen felmenti Richárdot, az a trónbitorlás - a Towerbe zárt két örökös eltűnésének a kérdése.A történelmi tények ismerete mellett három audiovizuális feldolgozását is megnéztük Shakespeare nevezett színdarabjának: az 1955-ös brit színes filmet, ahol a korábban V. Henriket is játszó Laurence Olivier alakította meggyőzően a sátáni gonoszt; egy ’70-es évekbeli magyar fekete-fehér (és más szempontból is minimalista) televíziós változatot; valamint egy 1995-ös filmet, ahol Ian MacKellen (Gandalf) játssza a fiktív ’30-as évekbe helyezett Richárdot, aki a végén már SS egyenruhában jelenik meg, hogy jelezze, ő a Gonosz…Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

[Eredeti megjelenés: 2023. október 1. - Most kísérőzene nélkül újra megosztva.]Kedves hallgatóink! Podcastunk mai adásában a nyári moziszezon legnagyobb durranásával foglalkozunk. Csapatunk körbejárta Christopher Nolan legújabb filmjét, az Oppenheimert, ami az American Prometheus c. könyvön alapul.A film a Universal Pictures stúdió gondozásában jelent meg, ami ezért érdekes számunkra, mert a film konkurensét, a Barbie-t Nolan korábbi munkahelye, a Warner Bros jegyezte. A fenti tény is meghatározó abban, hogy kialakult az úgynevezett „Barbenheimer” láz a nyár két sikerfilmjének neveiből. Érdekességként megemlítjük, hogy elkészült egy Barbenheimer film előzetes is a mesterséges intelligencia segítségével. Az Oppenheimer jelenleg az év harmadik legtöbb bevételét hozó filmje, az előbb említett Barbie és a Super Mario után, megelőzve ezzel a Galaxis őrzői harmadik részét. A legutóbbi Nolan-film, ami elérte a globális harmadik helyezést, a 2012-es A sötét lovag: Felemelkedés volt. A filmet jelen ajánló elkészítése idején is vetítik a mozikban, streaming szolgáltatásra legkorábban október 29-től kerülhet fel, mivel Nolan a Universalnál direkt kikötötte ezt. A történet természetesen Julius Robert Oppenheimerről szól, akit Cilian Murphy játszik. Oppenheimer a korszak fontos tudósa volt, mint a filmből is kiderül, főképp elméleti fizikával foglalkozott, emellett érdekelte a filozófia és a vallástudomány. Megismerjük a fiatal Oppenheimer kapcsolatát a korszak tudományos világának tagjaival, akik a történet szempontjából később fontos szereplők lesznek. Csapatunk tudománytörténeti ismereteihez mérten igyekezett ezen témával is foglalkozni. Oppenheimer fiatal életének másik meghatározó pontja a politika volt, mivel a korszellemhez híven alapvetően a baloldalhoz állt közel, ami párhuzamba hozható bizonyos mai nyugati jelenségekkel. Mindezekkel egyetemben a háttérben szép lassan felsejlik egy másik szál is, amikor a főhősünk szemben áll egy vizsgálóbizottsággal. A filmben ezen bizottsági meghallgatás képezi az úgymond jelen időt, amihez képest audiovizuálisan eltér a múlt ábrázolása. Az audiovizuális megjelenésen kívül a jelen a politikai szféra, míg a múlt alapvetően a Manhattan projekt és az atombomba történetét meséli el. A filmmel kapcsolatos másik érdekesség, hogy a két rész által a filmnek két csúcspontja lesz. Az egyik a Manhattan-tervhez kapcsolódik, aminek tudományos vezetője és arca Oppenheimer volt. A másik csúcspont a politikai szférához köthető, ahol Lewis Strauss és Oppenheimer kapcsolata mentén történik a kibontakozás.Összegezve csapatunk a filmet szívesen ajánlja a kedves hallgatóknak. Elsőre sokaknak tűnhet egy önéletrajzi elemekkel rendelkező történelmi és tudományos film, viszont ezzel együtt kapunk egy politikai drámát is. A film aktualitását adja a jelenleg zajló orosz-ukrán háború, ami miatt a közbeszédbe is kezd visszatérni az atomháború réme. A színészgárda is remek, még a legapróbb szerepekre is a legjobb színészeket sikerült szerződtetni. Sokak szerint ez a film Cilian Murphy eddig legjobb alakítása, aki a sajtóhírek szerint testileg-lelkileg megküzdött a forgatással. A háromórás időtartama szintén soknak tűnhet és Nolan-film révén nem annyira a párbeszédekben erős, de megéri ezt az időt rááldozni.

[Eredetileg megjelent 2022. március 17-én; most zenei betét nélkül közöljük le újra.]Akár a 2004-14 közötti ukrajnai események is ihlethették a norvég Okkupert című politikai thriller sorozat alapötletét, mely a skandináv ország orosz megszállásának kitalált történetét meséli el, nagyon is valóságos kérdéseket boncolgatva. A 2015-ös, három évados, összesen 24 részes és 11 millió USD összeköltségvetésű sorozat, s így a legdrágább ilyen jellegű helyi kultúrtermék, mely a nézők mellett a kritikusok elismerését is elnyerte.Ami nem csoda, hiszen az energiaforrások körül bonyolódó eseményszál több szempontból is formabontó. A Jo Nesbø rendező koncepcióján nyugvó, nemzetközi stáb és színészgárda által készített sorozat ugyanis úgy mutatja be a hibrid hadviselés gyakorlatát, hogy közben nagyon is létező geopolitikai konfliktusokat feszeget, nem finomkodik átlépni a politikai korrektség határait és sikeresen elkerüli, hogy közhelyes legyen. Olyannyira, hogy a sorozatban megformált karakterek nem válnak sem a jó-rossz, sem a barát-ellenség klisék rabjaivá, valamint számos alkalommal olyan karakterfejlődést is láthatunk, mely a műfajban párját ritkítja. Nem beszélve azokról a nemzeti, vagy éppen szervezeti kultúrákat is érintő témákat, melyek rendkívül plasztikusan kerülnek ábrázolásra, tovább bonyolítva az események láncolatát.A fő cselekményszál természetesen a politikai mozgatórugók, intrikák, dezinformáció és hatalmi játékok körül játszódik, de emellett kiemelet szerepet kapnak azok az átlagemberek is, akik akár norvég, akár orosz oldalról elszenvedői, vagy éppen haszonélvezői a szemünk előtt kibontakozó drámának. Jesper Berg miniszerelnök, akit Henrik Mestad alakít, skandináv, idealista zöld politikusként kerül az ország vezetői székébe, ahonnan kitérőkkel, üldözéssel, emigrációba kényszerüléssel és sok-sok konspirációval a háta mögött, a sorozat végére, az agresszorokkal folytatott küzdelmei hatására, dörzsölt stratégaként távozik.Bámulatos karakterfejlődés, csakúgy, mint a konfliktusban az orosz felet képviselő Ingeborga Dapkūnaitė litván színésznőé, aki szinte végig befolyásos nagykövetként igazi nagypályás játékos, ám az események sodrása – és a szabad nyugati életformához való kötődése miatti kompromitálódása – lassan parkolópályára kényszerítik.Életutak, melyek akár egymás ellentéteként is értelmezhetők.Ugyanolyan ellentétekként, mint ami a norvég nép ellenállási mozgalma, a Fritt Norge és az orosz megszállók között alakul ki. Valódi dráma ez, melyben gyakran nem mindenki az, mint aminek elsőre látszik. Fedésben dolgozó ellenállók, norvégok, akik a megszállásból gazdagodnak, és igazságkereső aktivisták, újságírók vagy éppen jogászok, akik komoly áldozatokat hoznak céljaik elérése érdekében.Mondhatni, hogy igazi húsdaráló sorozat, melyben az emberi élet értéke esetleges, így alig fél tucat szereplő éli meg a konfliktus végét.Különösen az ukrán események tükrében hátborzongató a sorozat, melyet eddig több, mint két tucat országban mutattak be, Magyarországon pedig a Netflixen érhető el.A felvétel még az orosz-ukrán háború kitörése előtt készült.

A nyugati/nyugatos politikai közbeszédben olyan nekibuzdulással felemlegetett téma, mint az árnyékban bujkáló és alattomosan (fel)támadó fasizmus, nincs még egy. Ha ezt a jelenséget mi is ugyanúgy hajlandóak vagyunk belelátni bárkibe és bármibe, ahogy a veszélyeire figyelmeztetők általában teszik, akkor elmondhatjuk, hogy kulturális értelemben is számtalan esetben és formában bemutatott témáról van szó. Ami azonban a szigorúan politológiai értelemben vett, (reálisan) létező olasz fasizmust, még korlátozottabb értelemben annak felemelkedését és hatalomra kerülését illeti, az azt feldolgozó történelmi filmet vagy sorozatot a magunk részéről igazság szerint nem tudunk megnevezni, legalábbis annak szülőhazáján kívül biztosan nem. De csak mostanáig volt ez a helyzet. A Sky Showtime ugyanis előrukkolt egy Magyarországon is elérhető minisorozattal, amely Antonio Scurati milánói irodalomprofesszor azonos című, egyébként magyarra is lefordított történelmi regénye alapján készült (M, a XX. század gyermeke). Természetesen szinte kiált azért, hogy a podcastunkban is foglalkozzunk vele, és az alkalmat szándékunkban állt időben megragadni. Magát a témát valószínűleg felesleges lenne itt bővebben írásban bemutatni, ezért ettől el is tekintünk.Jó szórakozást kívánunk! A választott kísérőzenéjéért Marines Ita csatornáját illeti a köszönet.A beszélgetésben visszautaltunk olyan sorozatokra és filmekre, melyekkel a podcastban már foglalkoztunk:Clash of Futures / Krieg der Träume (40. adás) – az „ők is ugyanúgy szocialisták, mint mi” (manapság a felvilágosult középutasok által igen kedvelt) érvvel előálló (és ezáltal elhajló) német kommunista aktivista karaktere ebben jelenik meg; mint azt utólag felfedeztük, Németországban a sorozat mellesleg elérhető az Apple TV-nBabylon Berlin (51. adás) – benne az utcán egymásba botló náci és kommunista plakátragasztó, akik a békés egymás mellett élést választjákTrotz alledem! és Thälmann (61. adás) – az áruló „szociálfasizmus” leleplezésére vállalkozó keletnémet filmekA sivatag oroszlánja (99. adás) – fasiszta gyarmati rendcsináló politika a gyakorlatbanAz elmondottakat illő helyesbítenünk ill. kiegészítenünk az alábbiakkal:A rendező angol származású, nem amerikai; a választott kísérőzenékre ez mindenesetre inkább ad kézenfekvő magyarázatotMussolini szeretője, múzsája, patrónusa és tanácsadója, továbbá későbbi életrajzírója pontos nevén Margherita SarfattiAz alacsonyabb beosztásúak erőszakos hatalomátvételére vonatkozó japán kifejezés, amire egy ponton utaltunk, a gekokudzsó Csak hogy a nyelvtannácikra (vagy ebben az esetben inkább nyelvtanfasisztákra?) is tekintettel legyünk: az első világháborús olasz gyalogság rohamosztagosa helyesen ardito, többes számban pedig arditók/arditi, nem pedig „arditik”; a Freikorps kifejezés esetén is indokolt lett volna az eredeti kiejtést használni, amerikai kulturális dominancia ide vagy odaBalbo légügyi miniszter tábornoki minőségében rendeztetett addig soha nem látott méretű alakzatokba hazai gyártmányú repülő csónakokat (nem pedig hidroplánokat, ha ismét szőrszálakat akarunk hasogatni) és indította ezeket látványos tengerentúli PR-utakra; ezután légimarsallá léptették előÉrdekes módon a Mussolinit hideg leereszkedéssel fogadó, de végül azért egy mocskos alkut megkötő gonosz bíboros – leginkább újateista vloggerek kontentjébe kívánkozó – karaktere a sorozatra vonatkozó semmilyen forrásban nincs nevesítve, ellentétben a számos többi megjelenített valóságos történelmi személyiséggel; csak azt tudjuk feltételezni, hogy a Szentszék érzékenysége állhat a döntés hátterébenTalányos fasiszta számtan szerint a Duce egy mindössze 70 ezer fős kontingenstől várta a Görögország feletti gyors győzelmet abbéli meggyőződésében, hogy a védők létszáma úgysem haladja meg a 30 ezret , ami a valós szám tizede volt

Ha találomra megkérdeznénk embereket az utcán a leghíresebb terroristákról, aligha akadna a felsoroltak között orosz nemzetiségű személy. Pedig az 20. század fordulóján Oroszországban a cári kormányzatnak igen meggyűlt a baja a terrorizmussal, aminek állami vezetők (köztük miniszterelnökök és cárok) is áldozatául estek. Ennek emlékezete Oroszországon kívül már nemigen van, de orosz közegben továbbra is ismert ez az időszak. Az egyik terroristával foglalkozunk a KatPol Kávéház mai adásában, akinek életét a Fakó lovon ülő halál c. orosz film is feldolgozza.A kérdéses személy nem más, mint Borisz Viktorovics Szavinkov, aki a Szociálforradalmár Párt (eszerek) katonai szárnyát vezette és számos merénylet kitervelője és végrehajtója volt. Később a Kerenszkij-kormány hadügyminiszter-helyettesévé vált, majd a Kornyilov-ügy után távozott, és a maga eszközeivel vette fel a harcot a bolsevikok ellen. A polgárháborús vereséget követően nyugatra emigrált, ahol nagy hatást gyakorolt rá Mussolini fasiszta mozgalma. Később aztán egy szellemes kémelhárító művelet, a „Tröszt” keretében a szovjet titkosszolgálat hazacsábította, ahol koncepciós eljárás alá vonták, ő pedig gyanús körülmények között életét vesztette – saját korát megelőzve az ablakon kiesve.De ne rohanjunk ennyire előre, ugyanis maga a film az ő terrorista időszakával foglalkozik. Ennek az alapja Szavinkov 1909-ben megjelent regénye, a Fakó ló, amelyet a saját élete történései ihlettek. Ez nagy nemzetközi siker lett, későbbi, 1917-es Egy terrorista emlékiratai c. önéletrajza már nem érte el ugyanezt a hatást. Igazi ritkaságnak mondhatjuk, hogy valakiről egy aktív éveiben írt fiktív önéletrajz alapján készítenek filmet.Szavinkov nem volt tipikus terrorista: a polgári rétegből származott, jogot tanult odahaza és Németországban, és ott ismerkedett meg a marxista gondolatokkal. Ő azonban sosem volt kommunista, inkább a szociális reformok és a demokratikus átalakulás mellett állt ki, és legitim eszköznek tekintette a terrort ezek elérésében. Fontos kihangsúlyozni, hogy ez ekkoriban még célzott merényleteket jelentett fontos személyek ellen, nem a ma jellemző, válogatás nélküli tömegterrorizmust. Miután kiderült, hogy főnöke titokban az orosz cári titkosrendőrség, az Ohrana embere, ő vált az eszer katonai szárny új vezetőjévé. Ilja Ehrenburg szerint – aki 1916-ban találkozott vele személyesen – Szavinkov egy valódi hit nélküli ember lett, saját belső ürességét álcázta írói munkájával. Legalábbis egészen addig, amíg első kézből nem találkozott Mussolini fasiszta mozgalmával, tehetjük hozzá. Erről viszont aligha láthatta a valós képet, hiszen például dicsérte a fasizmus demokratikus voltát...Maga a film azon éveibe enged betekintést, amikor ő szervezte a bombával vagy lőfegyverrel végrehajtott merényleteket a fontosabb személyekkel szemben, és kiválóan mutatja be azt a sokféle embertípust, akit egy ilyen ügy vonzani tud. Van lánglelkű értelmiségi, megcsömörlött munkás és női szerető a soraik között. A film a módszereikbe is betekintést enged, a szervezetépítésnél, konspirációnál és az akciók végrehajtásánál egyaránt.Fontos még azt is megjegyezni, hogy Szavinkov személyét az tette viszonylag hírhedtté, hogy szerepel a Hearts of Iron IV c. stratégiai videojátékhoz készített Kaiserreich nevű alternatív történelmi modban, ahol Németország megnyerte az első világháborút. Itt Szavinkov a „nemzeti populisták” (gyakorlatilag az itteni fasiszták) vezetője a bosszúra éhező Oroszországban, ahol a fehérek nyerték meg a polgárháborút, a célja revansot venni a Központi Hatalmakon. Legutóbb pontosan ő kapott egy jelentős update-et a játékon belül, így a játékban betöltött szerepéről az adásban elmondottak már nem teljesen igazak. Kiváló lehetőség ez viszont mindenki számára, hogy maga próbálja ki.Az adáshoz utólag két kiegészítést fűzünk:a rendező pontos neve Sanazarov, nem "Szazanarov" (utólag is elnézést kérünk)az említett "jelenleg népszerű, olasz nevű merénylő" Luigi Mangione

A NER bizonyos kurzusfilmjeit, mint a podcastunk profiljába illeszthető kortárs termékeket, már górcső alá vettük – ezeket az adásokat linkeltük a poszt végén -, de hasonló sorozatokkal még egyáltalán nem foglalkoztunk, úgy általában a magyar TV-sorozatok közül is csak eggyel, de az sem kifejezetten jelenkori alkotás. A TV2 tavaly megjelent S.E.R.E.G. c. minisorozatát már csak ezért sem hagyhatjuk említés nélkül, és természetesen azért sem, mert a magyar állam bármelyik fegyveres ereje számára aktuális imázsfilm vagy -sorozat emberemlékezet óta biztosan nem készült. A S.E.R.E.G. tévéműsorra tűzése ebben a tekintetben tehát mindenképpen váratlan, de ezzel a jelzővel a sorozatot illetni igazából semmilyen más tekintetben nem lehet. Iraki Kurdisztánnál belpolitikailag sokkal semlegesebb helyszínt a bemutatott harci cselekményhez nehéz lenne találni, és a szereplők közötti személyes konfliktusok is úgy lettek felépítve, hogy a lehető legtöbb néző számára átérezhetőek legyenek.Érthető ez az igyekezet, elvégre ellen kellett súlyozni valamivel azt, hogy különböző, de azért könnyen belátható okokból a magyar közönség irányából csak korlátozott érdeklődésre lehet számítani a hadügy iránt. Aligha véletlen például, hogy ugyanazon csatorna termékeként a Hunyadi Jánosról szóló botrányos hírű sorozat korábbi idősávba került, mint a S.E.R.E.G., amiben pedig annyi sikamlós, de ami azt illeti, néhány rövid jelenettől eltekintve annyi erőszakos tartalom sincs, mint egy angol ifjúsági regényben. De ha a kedves hallgató történetesen pont az efféle hiányosságtól idegenkedik, felhívjuk rá a figyelmét, hogy itt végső soron egy kereskedelmi tévéről beszélünk, ami sótlan, lapos műsorral azért sosem fog szándékosan előrukkolni. Minden kritikai szándék nélkül kijelenthetjük tehát, hogy aki már megszokta az efféle szórakoztatást, annak alapvetően sem csalódást, sem meglepetést nem okoz a sorozat.Ez fokozottan érvényes mindenkire, aki már belefutott hollywoodi eredetű vagy ihletésű, jellemzően bűnügyi sorozatokba, melyek különböző rendőri/nyomozati vagy katonai szervekről készülnek szakmányban, jellemzően egy kaptafára. A S.E.R.E.G. ugyanis témaválasztásában és fő stílusjegyeiben inkább ezeket idézi fel, mint a hazai televíziózás számunka beazonosítható bármelyik hagyományát. No de ismertető gyanánt írásban legyen elég ennyi.Az adáshoz jó szórakozást kívánunk! Utószó helyett jöjjön a fentebb beígért, sajnos(?) rövid lista:Elkxrtuk (69. adás)Blokád (83. adás)Hadik (90. adás) - egy kis túlzással nevezhetjük kurzusfilmnek ezt is, ami nagyon megkésve készült Mária Terézia magyar huszárairól; mindenesetre jobb későn, mint soha

Puskin egy helyen szerénytelenül a "jekatyerinai sasok dicsőséges seregeként" aposztrofálta azokat a tehetséges állami tisztviselőket és katonai parancsnokokat, akiket a "Nagy" jelzővel illetett híres cárnő szintúgy tehetséges (vagy egyszerűen csak szerencsés) kézzel választott ki magas pozícióikba, ezzel (is) megalapozva az orosz biodalomépítés egyik legjelentősebb korszakát. Közülük Fjodor Usakov tengernagyot a krónikások inkább mellőzték a többiekhez képest, elvégre "csak" kisnemes volt egy alapvetően ugye szárazföldi hatalom szolgálatában, egy épphogy csak létrehozott és mellékes orosz flottánál, olyan háborúkban, melyek nem kifejezetten a tengereken dőltek el. De ilyen körülmények is kétséget kizáróan bizonyította zsenialitását a tengeri hadviselés terén.A parancsnoksága alatti kötelékek nemcsak csatát nem veszítettek soha, hanem hajót sem, ami legalábbis nem olyan képesség, amit a mindenkori orosz katonai vezetőkkel azonosítani szokás. És mivel nyugdíjazása után az életét az ájtatosságnak és jótékonykodásnak áldozta, 2001-ben az ortodox egyház szentté is avatta, noha a szent harcos koncepióját már jó ideje inkább egy másik világvallással szokás azonosítani; mindenesetre tény, hogy a mélyen vallásos tengerésztiszt a muzulmán ellenség elismerését is kivívta, ennek megfelelően "Usak pasának" nevezték.A szovjet/orosz (azon belül is elsősorban a putyini) emlékezetpolitikának profánabb, mondhatni megszokott formákban is népszerű alanya. Hadihajókat, haditengerészeti tanintézeteket neveztek el róla, ami kb. ugyanannyira magától értetődő, mint a nevét viselő katedrális és katonai érdemrend, nem beszélve a tömérdek utcáról, meg az emlékművekről. Könnyen beláthatjuk tehát, hogy nála ideálisabb példaképet nehéz is lett volna a flottaszolgálat iránt érdeklődő szovjet ifjak elé állítani. Ebből a felismerésből keletkezett 1953-ban a parancsnoki pályafutását bemutató színes kétrészes film: A flotta hőse és a Hajókkal a bástyák ellen, melyekre podcastunk mai adásában reflektálunk. Az évszám ne tévesszen meg senkit, a marxista-leninista üzenetek talányos módon hiányoznak, ill. csak burkoltan jelentkeznek a műben. Jó szórakozást!

Legutóbbi adásunkban az amerikai polgárháborús tematikájú westernfilm alműfaját tárgyaltuk ki, amely elég nyilvánvalóan mutatja meg azt, hogy a közönség kíváncsiságát egyaránt csigázzák fel az egzotikus tájak, gyéren lakott hatalmas térségek és a tovaszállt korok, amikor még fiatal volt a nemzet és könnyebben akadtak lelkesítő nagy közös célok. A múlt szelektív megszépítése, romantizálása persze minden társadalomban jelen van, és bizony furcsa lenne, ha pont a filmművészetben nem érvényesülne. Diktatúrákban ez bizonyára fokozottan érvényes, pláne ha egyenesen a rendszer születésének és megszilárdulásának „hőskora” kerül vászonra.A Szovjetunió esetében ehhez hozzávehetjük, hogy a konszolidáció és viszonylagos enyhülés periódusában felértékelődött a könnyed tömegszórakoztatás, és korlátozottan persze, de azért új lehetőségek nyíltak a nyugati kulturális trendek követésére, összhangban a közönség erre vonatkozó jelentős igényeivel. Így futhatott fel – bár kultúrtörténeti léptékben azért nem olyan hosszú időre - a műfaj, amit a Vasfüggöny túloldalánEastern/Ostern névvel illettek, azaz vadregényes távoli vidékeken játszódó és az amerikai westernek főbb mintáit átvevő szocialista kalandfilm.Magyar szempontból említést érdemel, hogy azért nem kizárólag szovjet jelenségről beszélünk. A „nagy testvér” bátorító példája alighanem szerepet játszott abban, hogy az efféle filmes koppintás/továbbgondolás a keleti blokk egyéb országaiban is trenddé vált. Nálunk betyáros filmek ill. egy elmésjelzővel élve „gulyáswesternek” készültek, ilyesmire került sor Romániában és – bár ezt a magunk részéről csak gyanítjuk – Bulgáriában is, az el nem kötelezett Jugoszláviában pedig természetesen inkább a partizános tematika volt a meghatározó ezen a téren.Mindezzel összehasonlítva a szovjet easternek sajátos közös ismérvekkel bírtak: hőseik a Vörös Hadsereg vagy a hírhedt Cseka eszes, bátor osztagai – természetesen az ő oldalukra álló kozákok ill. egyéb egzotikus kisebbségek tagjai is rendszeres szereplők – és az orosz polgárháború idején, vagy közvetlenül azután játszódnak. Szerintünk felesleges kitérni arra, hogyezekneka toposzoknak az átvételével, adaptálásával már senki más nem próbálkozott a kelet-európai szatellitállamokban sem. És önmagukban világnézeti szempontokkal magyarázni ezt nem lehet.Az eastern zsánere ugyanis bizonyosan nem véletlenül jelent meg egy olyan korszakban, amikor a korai bolsevik rendszer tanúi már elvétve akadtak csak az élők sorában, az erőszakos hatalomátvétel és a fehérek elleni győzelmes harc idealizálásának pedig már több évtizede adagolt állami propaganda ágyazott meg.Ráadásul a proletárállam korábbi múltjából az egyetlen viszonyítási alapot a sztálini tömegterror, véres társadalomformálás és fojtogató elnyomás időszaka jelentette; az azt megelőző kommunista időket ehhez képest szinte lazaság és derűlátás jellemezte, amikor még érvényesülhetett az egyéni kezdeményezőkészség, a romlatlan idealizmus és a meggyőződés, hogy a háború, éhínség, nélkülözés és sok más átélt megrázkódtatás után egy boldogabb jövő köszönt majd be. A bolsevikok egyébként valóban nagy elánnal és reményekkel vetették bele magukat a kultúra és a társadalmi normák gyökeres átformálásába, hogy aztán a már említett gézengrúz visszarendeződést hajtson végre.A későbbiekben azonban, az elhúzódó gazdasági pangás és egyéb súlyosbodó válságjelenségek idején a lakosság széles rétegei titokban, majd nyíltan is megkérdőjelezték a rezsim eredetmondáját és önigazoló ideológiai frázisait, az easternek épp olyan gyorsan tűntek el, mint ahogy korábban megjelentek – de ez már egy másik történet.A mai adásban elsősorban a boomer nemzedékhez tartozó hallgatóinknak kedveskedve ennek a letűnt, talányos zsánernek két talán legismertebb klasszikusát mutatjuk be: a Szovjetunióban kultfilmmé váltHárem a sivatagban (szó szerinti fordításbanA sivatag fehér napja) és az Idegenek között. Jó szórakozást!

A Vadnyugat névvel fémjelzett időszak alatt leginkább az 1849-es kaliforniai aranyláz és a 20. század közötti időszakot szokták érteni. Ekkor az Egyesült Államok telepesei meghódították a gyéren lakott belső részeit a kontinensnek, míg végül a modernizáció véget vetett ennek a pionír hőskorszaknak. A KatPol Kávéház 117. adását két ilyen tematikájú filmnek szenteltük: az 1959-es Lovaskatonák-nak és az 1969-es A legyőzhetetlen-nek. Viszonylag kevéssé ismert tény, hogy a vadnyugati vidékek iránti igény megnőtt az amerikai polgárháború végeztével, amikor is sok felszabadított fekete rabszolga és egykori konföderációs katona is útnak indult szerencsét próbálni, kiutat keresni a kilátástalanságból vagy éppen csak a múlt elől bújkálni. Műfajilag a Lovaskatonák sokkal inkább háborús kalandfilm, semmint western, de mivel mindkét film főszereplője John Wayne, így együtt láttuk érdemesnek feldolgozni őket. Főleg, mivel mint A legyőzhetetlen is bemutatja, a lovagolni jól tudó fegyveresek később gyakran alapozták a megélhetésüket a vadnyugatra, mint cowboyok. A film Benjamin Grierson uniós ezredes 1863-as lovasportyáját mutatja be a Konföderáció hátországa ellen. A polgárháború bemutatása korántsem olyan éles, mint napjainkban, inkább valamiféle sajátos bajtársiasság, könnyedség érződik ki belőle, így a közeli konföderációs katonai akadémia serdülő és még serdületlen kadétjainak rohama sem tragédiában, hanem könnyed humorban végződik. A másik film sem klasszikus western, hiszen nagyrészt nem az Egyesült Államokban, hanem Mexikóban játszódik, amelynek franciák által támogatott uralkodója, I. Habsburg Miksa császár konföderációs veteránokat hív az országába. A polgárháborúban egymás ellen harcoló északi és déli ezredesek most egy oldalra kerülnek, különösen a megbízhatatlan mexikóiaknak és banditáknak köszönhetően, és barátság szövődik közöttük, ahogy több románc is kibonatkozik a közös kalandok során. Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

A belföldön legpozitívabb médiavisszhangot kapott, legnépszerűbb háború, melyben az Egyesült Államok valaha részt vett, kétségtelenül a Spanyolország elleni - pontosabban a még megmaradt spanyol gyarmatbirodalom felszámolásáért indított - volt 1898-ban. A gyors és látványos győzelem, a különböző egzotikus szigetek feletti fennhatóság ill. hegemónia megkaparintása messzemenő következményekkel járt az immár világhatalomként a történelem színpadára lépő nemzet jövőjére nézve. Ennek ellenére a konfliktust nyugodtan nevezhetjük elfeledettnek; a harcokban jelentős szerepet játszó "Teddy" Roosevelt is inkább más okokból vált ismert figurává, ahogy azt McKinley elnökről is el lehetett mondani (sajnos). Biztosan az sem mellékes szempont, hogy a politikai vezető réteg mohó terjeszkedési vágya és felsőbbrendűségi tudata, amely a háborúban markánsan megnyilvánult, továbbá a bevetett alakulatok fajilag szegregált mivolta utólag legalábbis felemás társadalmi megítélés alá esik. Ennek megfelelően filmes feldolgozásoknak és egyéb médiatermékeknek sem képezik kedvelt témáját a történtek. Üdítő és számunkra érdekes kivételt jelent az Önkéntes lovasság c. kétrészes történelmi dráma 1997-ből, amelyet a maga korában legalább egy kereskedelmi TV-csatorna Magyarországon is műsorra tűzött, ami valószínűleg legalább annyira elfeledett mozzanat, mind az USA-ban az egész háború. Podcastunk mai adásában ezt a filmet járjuk körül. Jó szórakozást!

Az olasz bevándorlók helyzete az Egyesült Államokban nem volt túl rózsás a 19. században, sokszor emberszámba sem igazán vette őket az angolszász lakosság. Ahogy korábban a hozzájuk hasonlóan katolikus íreknek, nekik is meg kellett küzdeniük azért, hogy elismerjék őket. Ebben a helyzetben érkezett a pápa engedélyével egy apáca, Francesca Cabrini (aki felvette a „Xavér” férfinevet Xavéri Szent Ferenc tiszteletére), hogy gyámolítsa a rászorulókat. Ez a sok nehézség ellenére olyannyira jól sikerült, hogy az általa létrehozott jótékonysági hálózat mind a mai napig működik a Föld számos országában, ő maga pedig az első amerikai szent lett. Az ő történetét bemutató filmről, az idei Cabriniről szól a KatPol Kávéház mai adása. A téma nem kifejezetten olyan, amelyet általában választani szoktunk, hiszen katonai/hadtudományi kötődése egyáltalán nincs a filmnek, rendészeti/karhatalmi is csak hellyel-közzel. Viszont központi helyszín benne New York City egykor leghírhedtebb gettója, a Five Points, ugyanúgy, mint a New York bandái c. filmben, amiről szintén készítettünk már adást. A kíváncsiságunkat ez felkeltette, továbbá a téma egészében véve szerintünk olyan érdekes, hogy történelmi szempontból mindenképp szerettünk volna beszélni róla. A keresztény hitélettel kapcsolatban számos film készül mind a mai napig, ezek nem titkolt célja természetesen magának a hitnek a népszerűsítése. Ezek azonban általában alacsony költségvetésű, nem igazán széles körnek szóló művek. Maga a rendező, Alejandro Monteverde is hasonló, vallási tematikájú filmeket rendezett korábban. A film ennek a műfajnak számos toposzával szakít, és láthatóan azt a célt tűzi ki maga elé, hogy azokhoz is eljusson az üzenete, akik nem hívők. Az abban megjelenő általános humanizmus ugyanis univerzális érték, számtalan ateista is magáénak vallja. A szereplőket még imádkozni se igazán látjuk, és a hitről is keveset beszélnek. Beszélnek helyettük a tetteik. A befogadhatóságot jól mutatja, hogy a film a Rotten Tomatoes oldal alapján a kritikusoktól is 90%-ot kapott, míg a nézői értékelések is kiválóak. Ez a fajta megközelítés sokat tett a könnyű befogadhatóság érdekében, és éppen ezért azok is bátran megtekinthetik, akik egyébként a vallási üzenettel nem értenének egyet. Maga a film megjelenésre igen profi akár a díszletekről, ruhákról vagy a képi világról van szó, ahogy a színészekre se lehet panasz. Ami a történetet illeti, bizony a film a vallási tartalom mellett a jó értelemben vett „erős nő” toposzt is megfelelően ábrázolja. A törékeny apáca nem toxikus ellenségek miszlikbe aprításával bizonyítja rátermettségét, hanem állhatatosságával és kitartásával. Sosem adja fel a küzdelmet, és dacol New York-i polgármestertől kezdve a pápán át az olasz Szenátusig bezárólag mindenkivel, hogy nagy tervét megvalósítsa. A film az elejétől a végéig képes fenntartani a feszültséget és az érdeklődést, és nincs olyan pillanata, hogy az ember legyintene, „ez képtelenség”. Összességében véve a filmet mi mindenkinek ajánlani tudjuk, ugyanis bárki megtalálhatja benne a számítását. A történet fordulatokkal teli, a filmet pedig nagyon nehéz lenne vallási propagandával vádolni. Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

A Wikipedia szerint a South Pacific 1949-ben jelent meg, mégis a mai napig az egyetlen jelentős musical az Egyesült Államokból, amely II. világháborús eseményeket dolgoz fel. Sajnos ezt csapatunk szerény művészettörténeti ismeretek birtokában sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudja; mindenesetre annyit magabiztosan leszögezünk, hogy a szűkebb értelemben vett téma és helyszín a címből azonnal kikövetkeztethető. Az idézett szócikk azt is tudtunkra adja, hogy a darab szerzőinek egyáltalán nem volt célja a dél-csendes-óceáni háború rögvalóságát bemutatni, melynek emlékezete amúgy is pont elég friss és traumatikus volt. Inkább azzal voltak elfoglalva, hogy progresszív üzenetet közvetítsenek az intézményesített rasszizmus és általában a faji előítéletek ellen, ami persze ma egy olvasónak elég ismerősen hangzik. Fontos kiemelni azonban, hogy ebben az esetben a kultúrharc szempontja semmiképpen nem írta felül a profitét és a szórakoztatásét, a South Pacific ugyanis többszörösen díjazott, hatalmas kasszasiker volt, és a kritikusok többségének is elnyerte a tetszését. A történtek erősen idealizált ábrázolása viszont legalább egy nézőben erős visszatetszést keltett. Robert Leckie egykori tengerészgyalogos géppuskás, a japánok elleni véres csaták kitüntetett hőse, civilen sportújságíró és többféle műfajú kötetek szerzője felháborodva távozott az előadásról, annak végét meg sem várva. "A háború nem volt musical." - mondta feleségének. "El kell mesélnem, milyen is volt valójában." Bizony nem a levegőbe beszélt, háborús memoárja 1957-ben jelent meg. A kulturális környezet még hosszú ideig nem is tette volna lehetővé, hogy TV-képernyőre adaptálják az abban ecsetelt elképesztő borzalmat, amely a csendes-óceáni hadszínteret általában jellemezte. Ugyanez vonatkozott egy másik tengerészgyalogos veterán, Eugene Sledge visszaemlékezésére is, pedig az később, 1981-ben került a közönség elé. Majd a Band of Brothers ("Elit alakulat") c. TV-sorozat sikere kellett ahhoz, hogy változások történjenek ezen a téren. A fent említett kettő és további három, ezeknél kevésbé ismert háborús emlékirat képezte a forrásanyagát a The Pacific (a fantáziadús magyar fordítás szerint ezúttal nem elit, hanem "hős alakulat") c. HBO-minisorozatnak, amely lényegében a Band of Brothers ikerpárja, és egyben mai podcastunk témája. Az egyik szembetűnő különbség a kettő között, melyre a beszélgetésben elfelejtettünk kitérni, hogy ebben a sorozatban a cselekmény olyan hadműveletek idején játszódik, melyekben a többi nyugati szövetséges hadseregnek nem jutott szerep, így még inkább amerikai fókuszú, mint a BoB. Ennek kapcsán arra is kitértünk, hogyan viszonyul egymáshoz a csendes-óceáni, koreai és vietnami háborúk és azok veteránjainak megítélése az Egyesült Államokban. Jó szórakozást kívánunk!

Ha az ardenneki csatára gondolunk, melynek helyszíneiről és emlékezetéről podcastunk 98. adásában közöltünk élménybeszámolót, a II. világháború egyéb nyugat-európai fejezetei közül - vagy ha akár egész Európát nézük, bár az oroszországi viszonyokkal ezen a téren nem vagyunk nagyon tisztában - kettő olyat tudunk bizonyosan említeni, amely felülmúlja azt emlékezetpolitikai jelentőségében: a Market Garden és az Overlord / D-Nap. Ezt figyelembe véve és pozitív belgiumi tapasztalatainkon felbuzdulva - ki hitte volna, hogy ezt a szóösszetételt egyszer így leírjuk - csapatunk arra vállalkozott, hogy az ottanihoz lényegében hasonló, de a harcok kerek, 80. évfordulójára időzített, és ennélfogva azért grandiózusabb normandiai rendezvénysorozaton teszi tiszteletét. Ez sok helyszínt ölel fel egy kb. kéthetes időszakban, mi pedig a lehetőségeinket számbavéve a látogatást nem is terveztük ilyen hosszúra, de végső soron az ilyen jellegű vállalkozásaink közül így is ez az ötnapos kirándulás volt az eddigi legambiciózusabb. (Összehasonlítás gyanánt a 37., 39. és 48. adásainkat ajánljuk még a kedves közönség figyelmébe.) Az ötletgazda ezúttal is a Hadak útján c. egykori hadtörténelmi rádióműsor vezetője, Salvaje, ill. csatlakozott hozzánk Sirdavegd, aki legutóbb már a 110. adásban is szerepelt. Ami magát a koszorúzások, ünnepi beszédek, csoportos látogatások és egyéb hasonló programok tárgyát illeti, hadtörténeti gyorstalpalót már az ardenneki témájú adáshoz sem mellékeltünk, de ebben az esetben még kevésbé lenne indokolt. Elvégre nem valószínű, hogy volt olyan hadjárat bármikor a történelemben, legalábbis az angolszászokéban, amiről több elemzés, cikk, kötet, dokusorozat, mozifilm és úgy általában kulturális termék készült. Előzetesen még annyit, hogy az adás alapvetően amerikai fókuszú, mivel a brit és kanadai csapatok által egykor célbavett partszakaszokra csak aránylag kevesebb időnk jutott. És mivel nem tekintjük magunkat szakértőknek ebben a témában sem, természetesen nem zárkózunk el az esetleges hallgatói észrevételek, kiegészítések elől. Jó szórakozást kívánunk!

A Távol-Kelet és azon belül is Japán már a XIX. század óta élénken foglalkoztatja a nyugati közvéleményt. Ennek egyik fellángolására a második világháborút követően került sor, ebben pedig nagy szerepet játszott James Clavell brit író 1975-ös A sógun című regénye is. A KatPol Kávéház 111. adásában az ezen regényt feldolgozó, idén megjelent sorozattal foglalkozunk így a nyári szünet után, amiről utólag természetesen szemtelenül mondjuk azt, hogy előre eltervezett volt. A japán történelem legérdekesebb időszakaiból kiemelkedik a "hadakozó fejedelemségek korszaka" (szengoku dzsidai), amely mintegy másfél évszázadig tartott, 1467 és 1600 között (persze ebben sincs egyetértés). Ebben a korszakban a központi hatalmat jelentő sógunátus annyira meggyengült, hogy a helyi szamurájok önállósították magukat. Ebből a káoszból emelkedett ki aztán előbb a véreskezű Oda Nobunaga, majd az ő halála után két neves alvezére, Tojotomi Hidejosi és Tokugava Iejaszu osztoztak a hatalmon. A könyv és sorozat már akkor veszi fel a fonalat, amikor Tojotomi az árnyékvilágba távozott, kiskorú régense felett egy régenstanács őrködik, amiben a legnagyobb hatalmat az a Tokugava gyakorolja, akire mindenki gyanúsan tekint. Ekkor érkezik a japán partokhoz John Blackthorne (a valóságban William Adams) angol navigátor, akinek szemén keresztül maga az olvasó is megismerkedik a korabeli Japánnal. A mű elképesztő siker lett: több millió példányt adtak el belőle alig pár év alatt, amit aztán az 1980-as minisorozat koronázott meg, amit röpke hét évvel később a magyar állami (bár ez a jelző tulajdonképpen felesleges) televízió is közvetített. El kell mondani, hogy miközben a Sógun mögött hatalmas kutatómunka áll, sajátosan kezeli témáját: például az összes karakter fiktív neveket kapott. Így lett Tokugavából Toranaga, Hoszokava Gráciából Toda Mariko és így tovább. Erre azért volt szükség, hogy az író ne történelmi tények és tudás kárára növelje saját írói szabadságát, ami igen előzékeny döntés ebben a műfajban. Azonban ezen változtatás ellenére igen pontosan mutatja be azt a komplex politikai-katonai-kulturális helyzetet, amibe a főszereplő csöppent. Az újabb sorozatról elmondható, hogy tartja magát a regény szellemiségéhez, még ha vannak is benne változtatások. Így például Blackthorne – hogy a „fehér megmentő” toposzát elkerülje – sokkal passzívabb szereplő, sokszor szinte csak sodródik az eseményekkel. A Marikoval kibontakozó románca is sokszor tartaléklángon ég, miközben Buntaro egy esetlen szerencsétlennek tűnik, aki sehogy se tudja megérteni a saját feleségét. Kiválóra sikerült viszont Jabusige karaktere, aki azonnal a fanok egyik kedvencévé avanzsált, míg Toranaga karaktere is érdekes és komplex maradt. A színészek is mind kivételesek a szerepükben: Szanada Hirojuki, mint Toranaga, Anna Sawai és Cosmo Jarvis remekül hozzák a karakterüket. A képi világ is több mint remekre sikerült: az épületek, hajók, ruhák, fegyverek mind-mind korhűek és szemet gyönyörködtetőek. Összességében véve mindannyian szívesen néztük meg a sorozatot, és várjuk a bejelentett második évadot (ami még nem volt bejelentve a felvétel idején), még ha a feldolgozandó alapanyag hiánya némileg óvatos optimizmusra is int minket. Valamint ajánljuk mindazoknak, akik szeretik a japán történelmet és kultúrát, vagy pedig érdeklődnek iránta. Nem fognak csalódni. Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

Podcastunkban ma ott vesszük fel a fonalat, ahol a 81. adásban letettük. Vendégünk ezúttal is a Spacejunkie nevű, űrutazással és űrkutatással foglalkozó, magyar nyelvű Youtube-csatorna egyik alapítója és szerkesztője, Nagy Szabolcs, aki a szereplés mellett ismét vállalta, hogy ajánlót is készít a mai adáshoz a For All Mankind c. nagy sikerű sorozat 4. évadáról. Ismét csatlakozott hozzánk továbbá a Hadak útján c. egykori hadtörténelmi rádióműsor vezetője, Salvaje, és a változatosság kedvéért Grodin, egyik szerkesztőnk is. * * * A 4. évad úgy gondolom, abszolút hozta az iránta támasztott elvárásokat, és a rajongókat nem hagyta az út szélén. A sorozat magasabb fokozatba kapcsolt, és egy olyan világot vetített a szemünk elé, ami egyrészt rettentően izgalmas, másrészt már túlságosan régen foglalkoztatja az emberiséget. Most, hogy egyre közelebb araszolunk az amerikai programmal, valamint a kínai ILRS programmal afelé, hogy az állandó emberi jelenlét valamilyen formában megvalósuljon a Holdon, az embereket egyre jobban érdekli, hogy valóban létrejöhet-e, és ha igen, milyen formában. A Hold mindig is elérhetőnek tűnő célpont volt, de az igazán ‘nagy vad’ az a Mars. A vörös bolygó része a tudományos fantasztikus szubkultúrának, mióta a sci-fi létezik, mióta az eszünket tudjuk, szerettünk volna eljutni egy másik bolygóra, és a Mars relatív közelsége miatt a mai napig az egyik legkézenfekvőbb opció, persze minden nehézsége ellenére. Nemrég Elon Musk kijelentése botránkoztatta meg a fél világot, miszerint 20 éven belül 1 millió embert szeretne a Marsra költöztetni. Erről mindenkinek meglehet a maga véleménye, de a cél mindenképpen magasztos és ambiciózus. Amíg ez összejön, addig maradnak nekünk a fantasztikus filmek, sorozatok, és akit tényleg érdekel ez a téma, annak kihagyhatatlan kell legyen a For All Mankind 4. évada. Ugyanis nemcsak eljutnak emberek a Marsra, de ott állandó nemzetközi bázist is sikerül kieépíteniük Happy Valley, azaz Boldog Völgy néven. És ahogy az előző évadokban már nagyon ügyesen nyitott a sorozat a magánszektor iránt, ezt ebben az évadban tovább bontják és egyre izgalmasabb útra viszik ezt a szálat. A Földön persze tovább bonyolódik az élet, és a sorozat egyik kiemelkedő fejleménye az "Aranyhaj" névre keresztelt aszteroida, mely örökre megváltoztatja a világot, ahogy addig ismertük. A való életben az űrbányászat szerepe a mai napig egy szép, de elérhetetlen gondolatnak tűnik és biztosan az is marad még egy darabig. A sorozatban viszont mernek foglalkozni vele, és egy olyan jövőképet festenek, ami annak ellenére, hogy elképzelt fikció, egy szép nap akár valósággá válhat. A sorozat készítői mernek ebben a sorozatban nagyot álmodni, minden olyan nagy tervet beleszőnek a cselekményszálba, amiről az emberiség valaha álmodhatott. A magáncégek és az űrverseny ismét éledezik napjainkban, és kifejezetten üdítő élmény ez a sorozat, amiben holdbázisokat, marsbázisokat, aszteroida-bányászatot tárnak a néző elé. De nem steril környezetben teszi, hanem ezt emberi drámákkal, felemelkedésekkel és bukásokkal tarkítják, talán ezzel teszik a történetet igazán emberivé, hihetővé. Ismét köszönöm a KatPol teljes csapatának a megtisztelő meghívást, kövessétek, hallgassátok őket! Kifejezetten élvezetes volt egy olyan csapat részeként beszélgetni a sorozatról, akik nem feltétlen csak az űrutazás szempontjából közelítik meg a témát. Reméljük Nektek is tetszik majd a sorozat és a beszélgetés is, mindenképpen tudjuk ajánlak a teljes For All Mankind sorozat mind a 4 évadját!

Podcastunk 105. adásában, melyben ígéretet tettünk, hogy részletekbe menően vissza fogunk térni még az angliai rózsák háborújára, III. Richárd filmes ábrázolásairól beszélgettünk. Most eljött az ideje, hogy beváltsuk ezt az ígéretet, és először is érdemes tisztáznunk, hogy a Shakespeare által sommásan befeketített York-házi király alakja nemcsak mozifilmekben került a képernyőre, hanem legalább egy TV-sorozatban is. Ez a magyar szinkronnal is forgalmazott A fehér királyné (Company Pictures, 2013), mely mai adásunk egyik témája. Az ebben felölelt történelmi korszak egybeesik ugyan Richárd politikai pályafutásával, ő maga azonban csak mellékszereplő, ahogy azt a címből sejteni lehet. Itt ugyanis a hölgyeké a közmondásos elsőbbség, a célközönségben és a meghatározó nézőponttal bíró szereplők között egyaránt (másrészt tény az, hogy a sorozat üdvözlendő módon egyértelműen szakít a fent említett Shakespeare-i narratívával). A címben megnevezett Woodville Erzsébet döntő hatással volt hazája történelmére – na nem a kezdeményező fellépésével, hanem mert „sárkányszemeitől” megigézve Richárd bátyja, IV. Edward elkerülte a dinasztikus házasság útját - tulajdonképpen furcsa, hogy nem vált gyíkemberes összeesküvés-elméletek központi figurájává -, ami, hogy mást ne mondjunk, legalábbis nem számít pl. tipikus erősnő-attribútumnak a popkultúrában. Elsőszülött lánya, Yorki Erzsébet viszont éppenséggel dinasztikus házasság révén találta meg helyét a történelmi emlékezetben, mint VII. Henrik felesége, s így a két marakodó főúri ház kibékítésének, egyesítésének jelképe – a „zsarnok” Richárd megbuktatására összeesküvő klikk előzetes terveivel, továbbá a középkori nőideállal összhangban, amit édesanyjáról legalábbis kevésbé lehetett elmondani. Ennek megfelelően a folytatás, A fehér hercegnő (Company Pictures, 2017), ahogy a címből ebben az esetben is látható, Erzsébetet és az udvarban betöltött szerepét helyezi középpontba a felemelkedő Tudor-dinasztia első éveiben, amikor [SPOILER] a trónkövetelők még nem tűntek el a színről, de a királyi párt a családi tragédiák egyelőre még megkímélték. Férjura tehát mellékes karakter csak, akárcsak a korábbi sorozatban a York-uralkodók, sőt az ő sármjuknak, határozott fellépésüknek is híján van, és ezért anyja és felesége árnyékába kényszerül. Másrészt végső soron kiegyensúlyozott szerepeltetése már önmagában az újdonság erejével hat a televíziózás történetében, és ezért pozitív fejleménynek tekinthetjük. VII. Henrik többnyire színtelen figurája elől ugyanis az utókor figyelmét elhalászta elődje és utódja egyaránt: riválisa, III. Richárd és nem kevésbé hírhedt, mellesleg a felnőttkort egyedül elérő fia, VIII. Henrik. Vele a dinasztia férfiága ki is halt, ami [SPOILER] a fent említett tragédiák mellett újabb bizonyíték a sztoriban megjelenő átokra, már ha az ember nem valamilyen tudományos alapú világnézet híve. Ennek beteljesedését a sorozat valamennyire sejteti ugyan, de be nem mutatja, mivel ennek a folytatásnak is volt ám folytatása, amire pedig mi nem tértünk ki a mostani adásban. Jó szórakozást kívánunk!

Amikor 2022 elején adást közöltünk le az új, Villeneuve-féle Dűne adaptációról, ígéretet tettünk, hogy a 2. résszel is foglalkozni fogunk. Ne mondja senki, hogy nem tartjuk meg az ígéretünket: ez a film a témája a KatPol Kávéház 108. adásának. A Dűne egy kultikus regényfolyam, amelyről nyugodtan kijelenthetjük, hogy legalább annyira műfajteremtő volt, mint a fantasy irodalomban A Gyűrűk Ura Tolkientől. Érdekes módon a második filmet, amely befejezi az első regény adaptálását, sokkal nagyobb érdeklődés és várakozás övezte, mint az elsőt. Ritkán látni olyat, hogy egy folytatás ekkora tömegeket mozgat meg. Ami persze annyiban érthető, hogy a rendező nem az egyszerűbb utat választotta a modern identitáspolitika előtti főhajtással, hanem igyekezett a mű eredeti üzenetéhez hűnek maradni. Ez a második filmben is megmaradt, amely sokkal pörgősebb, mint az előző, ami leginkább az alapokat igyekezett megteremteni az epikus végkifejlethez. A második rész megoldásait általánosan pozitív fogadtatás övezte, mind a kritikusok, mind a nézők részéről, ami igencsak ritka manapság. Ez a rész ráadásul sokkal szabadabban nyúlt hozzá az alapanyaghoz, több fontos dolgot is megváltoztatva benne, ami a könyvek rajongói részéről némi ellenérzésre talált. A mi véleményünk az, hogy némely változtatás jobban szolgálta az üzenet átadását, habár, mint az első Dűne regény esetén, itt sem esett le sokaknak az, hogy Paul Atreides Muad Dib karaktere nem egy pozitív szereplő, főleg nem azon Lisan al-Gaibként, amivé a végén válik. A harmadik, feltehetőleg zárófilm remélhetőleg megnyugtatóan keresztülviszi ezt az üzenetet is, és lezárja a végigkövetett szereplő életútját. Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

A kiszolgált katonák élete valószínűleg helytől és kortól függetlenül sosem volt könnyű, még akkor sem, ha az őket szolgálatba hívó állam történetesen hajlandóságot mutatott a velük való törődésre. Persze akadnak, akikből ilyen helyzetben nemhogy nem párolog el az életkedv és tettvágy, mint ahogy ez sajnos sokukkal megtörténik, hanem a békeidőket kihasználva egyenesen belevetik magukat vérmes elgondolások megvalósításába. Szélsőséges példa erre Ludvig Kahlen hadnagy története, aki a XVIII. századi porosz hadseregben bizonyára példásan kitanult fegyelmet, szorgalmat és rendezettséget burgonyatermesztő telepesként remélte sikeresen kamatoztatni. Az ilyesmi ugyebár sosem számított kifejezetten könnyed, kényelmes életformának, de az eltökélt Kahlen ezt képes volt még azzal megfejelni, hogy a dániai Jüt-félsziget északnyugati részén, a Pallas Nagylexikon leírása szerint terméketlen, "posványoktól megszakított homokos területen" kezdett gazdálkodni. Ebben a korszakban, az angliai és németalföldi területekről kigyűrűző ún. második mezőgazdasági forradalom fénykorában ugyanis a dán korona úgy döntött, adottak végre a feltételek ennek a kietlen, következésképpen semmilyen adóbevételt nem hozó pusztaságnak a hasznosítására is. A veterán hadnagy ennek a felhívásnak tett eleget, így legalábbis a javára lehet írni annyit, hogy azt a borzasztó terepet nem saját maga szemelte ki. Példáját a későbbiekben több száz német telepes követte, akik zömében néhány év után vagy lógó orral tértek vissza hazájukba, vagy Nagy Katalin hívására hallgatva arra jutottak, hogy a Volga-vidék és Pétervár környéke vonzóbb célpont - ezzel valószínűleg a jüti pusztáról minden fontos tudnivalót el is mondtunk. Kahlen hasonló tervei is szertefoszlottak, de részletekbe erről sem megyünk bele, mert ez itt nem a spoiler helye. Kalandos történetét ugyanis tavaly a Fattyú címmel dán-svéd-német koprodukcióban készített filmdráma örökítette meg, mely műfaját tekintve afféle skandináv western, természetesen sok mindent kiszínezve, de a lényegi valós eseményeket azért ki nem forgatva. Podcastunk 107. adásában ezzel a filmmel foglalkozunk; Mads Mikkelsen főszereplésével készült a The Captain and Ann Barbara c. regény alapján. A címhez az ihletet Ann Barbara karaktere szolgáltatta. Jó szórakozást kívánunk!

Az ukrajnai háború eseményeit figyelve nem lehet elmenni a Jevgenyij Pirgozsin nevével fémjelzett – és vele gyakorlatilag eggyé váló – Wagner katonai magánvállalat mellett, amely a szíriai és afrikai műveletei után legnagyobb eredményeit pont abban az Ukrajnában szerezte meg, amely 2014-ben szülőhelyéül szolgált. A Wagner 2022-től kezdve számos számos front mentén, de leginkább Bahmut ostromakor mérettette meg magát. Popasznaja, Liszicsanszk és Szoledar elfoglalásával a Wagner „brand” legendává vált a front mindkét oldalán, amelyet tovább emelt Prigozsinék 9 hónapos teljesítménye a bahmuti húsdarálóban. Utóbbit végül csak a finálét jelentő 2023. júniusi „igazság menete” tudta megtörni, amely végső soron Prigozsin és az addig ismert Wagner végét hozta el magával. De, antik görög drámához hasonlóan a Wagner-eposz esetében sem maradhatott el a katartikus lezárás Prigozsin 2023. augusztusi, máig tisztázatlan légikatasztrófájával. Ebben a helyzetben kapcsolódunk be a meglepően nagy érdeklődést keltő Legjobbak a pokolban című akciófilmhez (lásd itt, magyar felirattal). Maga a film még 2022 októberében jelent meg Prigozsin személyes finanszírozása és közreműködése mellett. A cím egyben a Wagner nem hivatalos – de szintén Prigozsintól származó – szlogenjének a parafrázisa, amely szerint „bár mind a pokolra kerülünk, de a pokolban is mi leszünk a legjobbak”. Történetünk természetesen a kelet-ukrajnai frontokon játszódik, ahol egy elhagyott iparterületért és az ott állomásozó tüzérségi üteg megsemmisítéséért vívott harcot követhetünk végig összesen 109 percben. Bár hivatalosan sem a Wagner erői, sem az ukrán fél nincsenek direkt megnevezve, ám az alkalmazott elnevezések alapján hamar következtetni lehet a harcoló felekre. Avagy az Ukrajnában felbukkanó karszalagok mintájára a fehér hívójelű fél a Wagner rohamcsapatát, míg a sárga az ukránokat jelöli. A cselekményt végigkíséri a prigozsini „egyenlők vagyunk a harctéren” narratíva. Nincsenek alá- vagy fölérendeltségi viszonyok, vagy az adott fél gratifikációja. Helyette nyers naturalista épületharc, halál és az egyszerű harcos kis jelentősége tűnik fel a háború egészéhez képest. Az ukránok sem igazán ellenségként, hanem sokkalta inkább olyan hasonló képességekkel bíró ellenfélként jelennek meg, akik ugyanazon személyes háttérrel, szocializációval és harcmodorral bírnak. Sokszor ugyanazon szovjet eszközökkel harcolva az egykori szovjet harceljárások szerint. Csak éppenséggel a rajtuk kívül álló események folytán végül az arcvonal másik oldalára kerültek. Rendezőként Andrej Batovval találkozhatunk, ami viszont Andrej Serbinyin írói álneve. Ő nem ismeretlen a Wagner háza táján, hisz ő volt az, aki például a magánvállalat közép-afrikai misszióját bemutató 2021-es Turista című alkotást is jegyezte. A forgatókönyvírók közt persze maga Jevgenyij Viktorovics neve is előkerült a poszthumuszként megjelenő Alekszej „Cserkesz” Nagin mellett. Az Ukrajnát megjárt Nagin harci tapasztalatai egyben hozzájárultak a harci cselekmények minél realistább bemutatásához. A film aktualitása és tematikája miatt persze a színészgárdán is megmutatkozik, ám a főszereplők között olyan nevek is feltűnnek, mint az 1985-ös második világháborús Jöjj és láss! c. filmben debütáló Alekszej Kravcsenko. Podcastunk 106. adása annyiban is érdekes, hogy nem csupán a Wagner-filmmel, hanem egyben magának a legnagyobb karriert bejárt orosz katonai magánvállalatnak a történetével, előzményeivel, ukrajnai szereplésével és a Prigozsin-féle lázadás utóhatásaival egyben foglalkozik. Avagy a Wagnerhez hasonlóan a PMC-k oroszországi jelenléte is egy külön történet. A felvétel két részletben, a Wagner 2023. júniusi felkelése előtt és 2024 januárjában készült. A szereplők ezúttal rendhagyó módon Hidegkuti Konstantin, a moszkvater.com online szakportál munkatársa, Lázár Zsolt hadiipari szakértő és Salvaje, a Hadak útján c. egykori hadtörténelmi rádióműsor vezetője.

Az 1415-ös Agincourt-i csata tipikusan az a fajta drámai esemény volt, amelynél kb. a hadtörténelem iránti érdeklődés felkeltésére alkalmas minden elképzelhető olyan részlet adott volt, ami egy hőstörténet alapanyagául is szolgálhat: egy merész, de jól számító hadvezér, egy valódi csodafegyver, ami nemcsak a fantázia világában döntő fontosságú, egy elég csüggesztő kiindulópont és a végzetesen elbizakodott ellenség. Ha pedig történetesen egy fiatal lovagkirály áll a győztes sereg élén, a megfelelően honesztáló krónikákat még egyszerűbb feladat papírra vetni. V. Henrik egyébként sem "csak" ezzel az egy csatával vívta ki magának a nemzeti hős címét, hiszen tengerentúli hadjáratai jelentették általánosságban az utolsó olyan időszakot, amikor a százéves háború menete az angoloknak kedvezett. Nagyobb esélyük arra, hogy egy szárazföldi, nem pedig tengeri nagyhatalom alapjait fektessék le, valószínűleg sosem volt máskor, mint V. Henrik tragikusan korai halála előtt. Az efféle spekulációt félretéve, és inkább elszórakozva egy másikkal, azt jó eséllyel elmondhatjuk, hogy Agincourt elsősorban hadtörténeti érdekesség maradt volna, ha nem választja központi motívumnak az V. Henrikről szóló színdarabjában Shakespeare, akinek munkásságát és kulturális jelentőségét itt remélhetőleg felesleges bővebben ismertetni. A darab mindezidáig összesen három, azonosan V. Henrik címmel bemutatott mozifilm alapjául szolgált (1944, 1989, 2019), és podcastunkban az eddig megszokott témaválasztási szokásunkkal szakítva a mai, 104. adásban mindhármat kielemezzük és összehasonlítjuk.

Jellegéből fakadóan az őskutatás meglepő eredményeket hozhat, melyek aztán cselekvésre is sarkallhatják az embert - főleg akkor, ha egy irodalmárról van szó, akinek természetesen az ihlet mindig jól jön. Már 58 évesen ugyan, de tapasztalhatta ezt a jeles angol regényíró, Bernard Cornwell is, aki kanadai felmenőit kutatva a római fennhatóság romjain létrejött angolszász királyságok koráig, egészen a VI. századig visszavezethető családfát vindikált magának, egy helyileg ismert történelmi személyiségnek számító northumbriai felmenővel, Bamburghi Uthreddel együtt. Szerencsés egybeesés, hogy Cornwellt már fiatalon magával ragadta az a kor, s így megvoltak arról a megfelelő ismeretei. Mindez akkora alkotásvágyat ébresztett benne, amely végülis egy 13 kötetes történelmi regénysorozatban öltött testet. Ezt dolgozta fel az az öt évados BBC-, majd Netflix-sorozat, ill. az ezt követő film, amely aktuális adásunk témája egyben. Az utolsó királyság (The Last Kingdom) részben egyidejűleg futott a Vikingek c. sorozattal, amellyel 64. adásunkban foglalkoztunk. Bizonyos párhuzamok már emiatt is magától értetődőek számunkra, lényeges különbség viszont, hogy a poptörténetírásban igen kedvelt dán hajósok alapvetően ellenségként, vagy legalábbis hatalmi riválisként, tehát mellékszereplőként lépnek csak színre. Ez részben magyarázatot adhat arra, miért maradt kevésbé ismert ez az egyébként sem amerikai eredetű sorozat, mint amaz. És tény, hogy az angol emlékezetpolitika, már amilyen mértékben beszélni lehet ilyesmiről egyáltalán, sem elsősorban a normann hódítás előtti egy-két évszázaddal foglalkozik szívesen. Mindemellett véleményünk szerint az alkotást nem sok panasz érheti, és ez a megfilmesítésére is vonatkozik. A szerep, amit a regények szerzője Bamburghi Uthrednek tulajdonított a Wessexi Királyság történelmében és az angol nemzetté válás folyamatában, csak a képzelet szüleménye ugyan, de művei azért a múlt eseményeit a művészi szabadságnak azért teret engedve ugyan, de hűen mutatják be, ami a regények és a Netflix-sorozat viszonyáról is elmondható.

Mikor az első világháború szóba kerül, viszonylag keveseknek szokott eszébe jutni a katonai igazságszolgáltatás vagy Stanley Kubrick neve, míg az emberek életét felelőtlenül feláldozó, karrierista tábornokok annál inkább. Podcastunk mai, 102. adása pontosan ennek a három témának az egyvelegéről szól, amelyet A dicsőség ösvényei c. 1957-es fekete-fehér film mutat be. Az első világháborúban az emberek életét semmibe vevő, csak a saját előmenetelükkel törődő tábornokok toposza igencsak széles körben ismert. A valóság ettől azért általában bonyolultabb volt, az bizonyos, hogy a katonai patthelyzet feloldásáig csak igen véres támadásokat tudtak indítani a szembenálló felek, amelyek alig hoztak eredményt. Egy ilyen esemény körül zajlik a film története is 1916-ban, amikor az előléptetésért teperő Mireau tábornok lehetetlen küldetéssel bízza meg az embereit, mivel felettese, Broulard tábornok előléptetéssel kecsegteti siker esetén. A várható kudarcot követően pedig azonnal felelőst kell állítani: három közkatonát, akiket gyávasággal vádolnak meg, és példát statuálnak rajtuk a morál helyreállítása érdekében. Dax ezredes, a katonák közvetlen felettese azonban nem akarja elfogadni ezt az áldozatot, és maga kel védelmükre egy már előre eldöntött kimenetelű hadbírósági eljárásban. Kubrick ezen korai filmje a tőle megszokott eszközökkel operál, fő üzenete pedig elítéli a háborút, és a hadsereg elnyomó belső intézményrendszerét egyaránt. A filmre fontos hatást gyakorolt a főszereplő Dax ezredest játszó Kirk Douglas személye is, akinek a kedvéért a boldog befejezést egy sokkal sötétebb, az eredeti regényhez hű lezárásra változtatták. Ez a fajta lezárás ráadásul sokkal jobban szolgálja a film üzenetének átadását. A filmet széles körű elismerés fogadta szakmai körökben, ám a hadsereg becsületére mindig kényes Franciaországban nagy botrányt kavart, és számos más országban se mutatták be évekkel későbbig. A filmet csak ajánlani tudjuk azoknak, akik szeretik Kubrick művészetét, az első világháborús vagy a bűnügyi filmeket. Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

Őszintén szólva tőlünk egy fejvakarásnál többre aligha futotta volna eddig, ha meg kell neveznünk akár egyetlen filmet is (vagy bármi mást), amely az amerikai FBI testületét mint egy megkülönböztetett, üldözött etnikai kisebbség egyetlen jótevőjét ábrázolja. Azt pedig végképp nem gondoltuk volna, hogy egy ilyen alkotás nemcsak hogy el is készül, hanem ez ráadásul a megfelelő hírverés mellett a nagy Scorsese keze nyomán történik meg. A mifelénk Megfojtott virágok címen forgalmazott film nem illeszkedik ugyan podcastunk szokásos témáiba, de mivel a híres rendező egyik filmjét már gorcsó alá vettük (New York bandái), ahogy botrányos pereket bemutató egyéb filmeket is (Tiszt és kém, Nem hagytak nyomokat), úgy véltük, ennyi erővel miért ne tehetnénk meg ezzel az igen terjedelmes bűnügyi drámával is. Az igen pozitív fogadtatásra lelt ismeretterjesztő köteten alapuló kvázi-western nyilván nem az egyetlen, amely az 1920-as évek vadkapitalizmusa idején játszódik, vagy amelyben észak-amerikai indiánok is szerepelnek. Ami viszont az utóbbiakat illeti, az áldozati szerep nem nagyon fog senki számára az újdonság erejével hatni, de az már bizonyára igen, hogy ebben az esetben jóval a behódolásuk után, annak dacára gyilkolták őket, és nem a földjükért, hanem az olajipari jövedelmeik megszerzésére. Jó szórakozást kívánunk!

Kedves hallgatóink! A KatPol Kávéház a századik alkalomhoz - reményeink szerint - méltón egy különleges adással jelentkezik. Az eddig megszokottaktól eltérően nem egy filmet vagy sorozatot elemzünk, hanem egy regényt. Könyvből is elég rendhagyót választottunk, méghozzá Trenka Csaba Gábor 1991-es művét, az Egyenlítői Magyar Afrikát. Csapatunk elsőkörben igyekezett tisztázni a kötet műfaji sajátosságait, mivel ez egy alternatív történelmi mű és egyfajta karrierregény keveréke, ami egy terjedelmes önéletrajzként került leírásra. Az alternatív történelmi művek alapvetően a könyvben lévő jelenre fókuszálnak, amihez a múltat használják eszközként. Kiindulási pontja a „Mi lett volna ha…” kérdésre adott válasz, hogy az adott műben lévő „jelen” mennyiben tér el a valós jelentől. Az eltéréseket általában sorsfordító történelmi események más kimenetele okozza, például: a vikingek gyarmatosítják Amerikát, a Konföderáció nyeri a polgárháborút, Napóleon legyőzi Oroszországot, vagy a Szovjetunió nyeri a Hidegháborút stb. Az alternatív történelmi regények tehát a múlt megváltoztatásával hatalmas potenciált rejtenek magukban, ezért sok könyv, sorozat és számítógépes játék is élt ezzel a lehetőséggel. Jelen regény különlegességét az adja, hogy magyar szerző általi, magyar témával foglalkozó műről van szó, ami az utóbbi évek kísérleteit leszámítva ritkaságszámba megy. Jelen műben a sorsfordító esemény, amit a szerző megváltoztat a második világháború végkimenetele; ebben a világban a németek nyernek, akik a világ egy részét felosztják a szövetségeseik között. A könyv másik jellegzetessége a kvázi karrierregény jellege, ami önéletrajzként meséli el a főhős, Lajtai Gábor életét. Lajtai Gábor 1960. januárjában született Hungarovillben, ami az Egyenlítői Magyar-Afrika nevű gyarmat központja. Ez nagyjából az egykori Francia Egyenlítői-Afrikához (1910-1958) tartozó Francia-Kongónak, más nevén Brazzaville-Kongónak felel meg, tekintettel arra, hogy a terület korábbi uraira több utalás is szerepel. Lajtai Gábor által az itteni élete során tapasztalt dolgok sok szempontból megegyeznek a kádári Magyarországon tapasztaltakkal. Maga a gyarmat hasonló problémákkal küszködik, mint az 1957 és 1989 közötti Magyarország. A mű érdekessége, hogy az anyaországgal, a "szociálfasiszták" által uralt Magyarországgal nem nagyon foglalkozik, a fókusz szinte teljes egészében az afrikai gyarmaton van. A főhős is egy ponton megjegyzi, hogy ő magyar, de soha életében nem járt az országban. Lajtai Gábor élétéből leginkább a család bizonytalan anyagi helyzetét, az előbbivel összefüggő oktatási nehézségeket, a kamaszkor megélését egy diktatúrában és a gazdasági-politikai elit működését tapasztaljuk meg. Mindezen dolgok, ahogy fent is említettük, párhuzamba állíthatóak a „gulyáskommunizmus” Magyarországával. A gyarmat életére jelentős hatással van a németországi, ezáltal pedig a Magyarországon történő vezetőváltások, ami szintén hasonlít a Szovjetunió és a Magyar Népköztársaság viszonyára, mint az új gazdasági mechanizmus bevezetése, majd annak szovjetek által befolyásolt megbuktatása. Összegezve: jelen könyv előnye a magyarok által ismert helyzet bemutatása egy nem szokványos környezetben. A szerző szépen leírja Afrika ezen részének a környezetét, a gyarmatokon élő népeket, azok viszonyát az egész helyzethez, és az ezeknek megfelelően működő ill. működgető társadalmat. Gyengéje a könyvnek, hogy az események nem mindig racionálisak, és maga a világ nagypolitikai felépítése se tűnik logikusnak. Maga a magyar gyarmat itteni megvalósítása se tűnik valósághűnek (honi tengeri kijárat nélkül). Továbbá bizonyos pubertáskori dolgok talán túl nagy hangsúllyal kerültek be a könyvbe a világ kidolgozásának kárára.

Kedves közönség! Podcastunk 99. adásában a téma egy olyan film lesz, amely kevéssé ismert eseményeket dolgoz fel a kései európai gyarmatosítás történetéből. Líbia napjainkig fontos geopolitikai fekvésű Európa számára: míg a területet korábban a kontinens partjait fosztogató berber kalózok uralták, majd névleges oszmán uralom alá került, az 1911-12 közötti olasz-török háborúban a terület Olaszország uralma alá került. Ezt követően a helyi berber törzsek részéről ellenállási mozgalom bontakozott ki a gyarmatosítókkal szemben, amelynek vezéralakja egy idős muszlim tanító, Omar Mukhtar volt. Az 1981-ben líbiai-amerikai koprodukcióban készült A sivatag oroszlánja című film az ő felkelésének fasiszták általi vérbe fojtását mutatja be. Kevés gyarmati terjeszkedés volt olyan értelmetlen, mint az olaszok ezirányú kísérletei. Líbia megszerzése mind gazdasági, mind katonai szempontból értelmetlen volt, ezt legfeljebb csak a nemzetépítés, illetve a gyarmatbirodalmi létből eredő presztízs szemszögéből lehet valamelyest megmagyarázni. Líbiában ekkoriban még nem találtak kőolajat, a terület saját erőforrásai pedig nem igazán kecsegtetnek nagy lehetőségekkel a hódítók számára. Ezzel szemben az 1912 után megszerzett terület csak fejfájást okozott az olasz politikai és katonai vezetésnek. Mikor Mussolini 1922-ben hatalomra került, sok helyen már meglévő problémákra kellett reagálnia, ilyen volt Líbia is. Kijelenthető tehát, hogy a fasiszta kormányzat itt nem maga kereste a bajt, hanem a korábbi polgári kormányok hátrahagyott káoszával kellett valamit kezdenie. Ezt pedig az olasz fasizmusra jellemző kettős módon kezelték: teljes inkompetenciával, illetve elképesztő brutalitással. A brutális elfojtóhadjárat szellemi atyja Rodolfo Graziani későbbi marsall volt, aki később Etiópiában is számos háborús bűn elkövetésénél volt jelen – a nyugati hatalmak sajátos politikai hozzáállása miatt ezek egyikéért sem vonták felelősségre. Kizárólag a németekkel való kollaboráció miatt az olasz kiugrás után, ott is csak négy hónapot töltött börtönben. A film Graziani, illetve Mukhtar párosán át, a két hadvezér szemszögéből mutatja be a háború 1928-30 közötti eseményeit, amely végül a berber felkelők vereségével, majd Mukhtar kivégzésével ér véget. A történet, annak ellenére, hogy a Mukhtart nemzeti hőssé emelő Kadhafi-rendszerben készült, meglepően kiegyensúlyozott hangvételű, nem törekszik senki démonizálására. Az olaszok nem karikatúrába hajlóan gonoszak, sőt több pozitív szereplő is feltűnik a soraikban. De még a lelkes fasiszta és gyakorló háborús bűnös Graziani sem gonoszként jelenik meg, inkább csak egy karrieristaként, aki a rábízott feladat teljesítéséért nem riad vissza semmilyen eszköztől. A film nagyon jól bemutatja a COIN-ra jellemző eszköztár alkalmazását: a civil lakosság táborokba zárását, a határ lezárását drótkerítéssel, a megtorlóakciókat, a lázadók egyre kisebb területre történő beszorítását. Maguk a csatajelenetek is igen pazarok, hatalmas statisztatömeggel és valóban megépített harceszközökkel operálnak a film egészében. Így aztán a művet mind narratív szempontból, mind a technikai megvalósítás terén csak ajánlani tudjuk az érdeklődőknek. Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

[REPOST] Ígéretünkhöz hűen ma folytatódik a Szent Korona Rádió Hadak útján c. egykoi hadtörténeti műsorának vezetője, Salvaje és egyik szerkesztőnk, Rammjaeger83 2015-ös élménybeszámolója a német páncéloserők múzeumából, a tárlathoz tartozó hidegháborús típusok bemutatásával.

[REPOST] A Szent Korona Rádió Hadak útján c. egykori hadtörténeti műsorának vezetője, Salvaje és egyik szerkesztőnk, Rammjaeger83 2015-ös élménybeszámolója a német páncéloserők múzeumából, Munsterből. Ebben a részben néhány kivételtől eltekintve a 2. világháborúban bevetett haditechnikáról, azon belül is természetesen zömmel a páncélosokról lesz szó. A folytatásban a hidegháborús típusokra térünk rá. Későbbi, 2017-es beszámolónk a második látogatásunkról a 37. adás témája volt. A kapcsolódó képanyag megtekinthető itt.