20 év után a helyzet változatlan: területi egyenlőtlenségek és kohéziós politika Magyarországon

Az uniós tagság 20. évfordulójára jelent meg Bíró-Nagy András és Medve-Bálint Gergő szerkesztésében a „20 év az Európai Unióban - Magyarország uniós tagságának közpolitikai mérlege” című kötet. Az Új Egyenlőség e heti podcastjában a könyv területi egyenlőtlenségekről és uniós támogatásokról szóló fejezete kapcsán beszélgetett a szerkesztőpáros. Az Európai Unión belüli területi egyenlőtlenségeket két szempont szerint érdemes elkülöníteni, hangsúlyozza Medve-Bálint Gergő, a HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa. Egyfelől a tagállamok között létezik egy északi- déli, illetve nyugati-keleti megosztottság, amiben az elmúlt 20 év során egy déli-keleti konvergencia valósult meg: a keleti országok uniós átlaghoz való felzárkózása zajlott (persze, országonként eltérő mértékben), míg a déli tagállamok gazdaságai általában véve stagnáló- lemaradó helyzetbe kerültek. Ezen felül fontos látni azt is, hogy az országon belüli egyenlőtlenségek szintén jelentősek az egyes régiók között. Magyarországon az elmúlt két évtizedben jelentős változás nem történt a területi egyenlőtlenségek terén: továbbra is ugyanazok a régiók (Nógrád, Békés, Szabolcs-Szatmár-Bereg) számítanak a leghátrányosabb helyzetben lévőnek, mint a csatlakozásunk évében, és lemaradásuk érdemben nem csökkent. Mindez annak ellenére mondható el, hogy az uniós tagság óta átlagosan az éves GDP 3,5%-át kitevő kohéziós forrás került a magyar gazdaságba. Az, hogy a kohéziós politika nem volt képes előrelépést hozni a régiók közötti egyenlőtlenségek terén, Medve-Bálint Gergő szerint két okra vezethető vissza. A szakértő egyfelől a kormányzati politikát, a hazai prioritásokat és az intézményrendszert látja ennek okaként. Különösen a 2014-ben kezdődött költségvetési ciklustól kezdve a legfőbb magyar kormányzati cél a források minél gyorsabb lekötése és felhasználása volt, aminek alárendelték a hasznosság és a stratégiai megközelítés szempontjait. A források területi elosztása sem volt kiemelt szempont, azonban ez nagyrészt az uniós keretrendszerrel is összefügg, ami ezt lehetővé tette. A kohéziós politikában az uniós prioritások között egyre inkább előtérbe került a versenyképesség és a hatékony pénzfelhasználás szempontja a területi kohézió előmozdítása helyett. Emellett uniós viszonylatban az ország összes régiója – Budapest kivételével– a legmagasabb támogatási kategóriába tartozik, miután az egy főre jutó GDP nem éri el az uniós átlag 75%-át. Ez olyan egyenlőtlen helyzetet teremt a forrásokért való pályázás során, amelyben a fejletlenebb és a fejlettebb hazai régiók ugyanazokért a forrásokért versenyezhetnek. Az országon belüli forráselosztás problémáját viszont Medve-Bálint Gergő szerint csupán a támogathatósági kritériumok átalakítása nem tudná megoldani, helyette átfogóbb intézkedésekre volna szükség. A jelenlegi központosított rendszer helyett egy decentralizáltabb forráselosztási rendszer jelenthetne megoldást, melynek a regionális szint erősítésével kellene együtt járnia. Ahhoz viszont, hogy a regionális szint képes legyen a nagyobb felelősséget és forráselosztási feladatokat ellátni, elengedhetetlen az intézményi kapacitásépítés, amit viszont nem lehet az egyik napról a másikra megvalósítani. A területfejlesztési politikában ilyen léptékű változást csak hosszú távú stratégiával lehetne elérni.