Hogyan működhet egy ország: maradékelven, vagy szükségleteink által?

Az Új Egyenlőség piros podcast legújabb adásában Kiss Ambrus szerkesztő, Pogátsa Zoltán főszerkesztővel és Büttl Ferenc közgazdásszal beszélgetett a szükséglet vezérelt költségvetés (functional finance) kérdéséről. Egy ország leegyszerűsítve kétféle módon költheti el pénzét. Vagy szűkülő bevételi forrásait adagolja szét a közpolitikák között, amely szükségszerűen maradékelvet jelent, vagy felméri az állami rendszerek, és funkciók szükségleteit, és ehhez képest próbál forrást teremteni. Ez utóbbi kilép abból az elvből, hogy kisebb társadalmi újraelosztás eszméjét kell követnünk. A kérdés kapcsán érdemes először tisztázni, hogy mit jelent a társadalmi újraelosztás és a gazdasági fejlődés kapcsolata? Andreas Bergh és Magnus Henrekson tanulmánya, ami sok ország empíriáján kimutatja, hogy az újraelosztási ráta alig korrelál a növekedéssel. Azaz a magasabb újraelosztás nem fogja vissza a növekedést. Amennyiben ez így lenne, akkor az észak-európai országok lennének a legrosszabb helyzetben, míg Bulgária a legjobban. Ebből következően nem igaz az az állítás, hogy versenyképes gazdaságot úgy lehet csinálni, ha csökkentjük a társadalmi újraelosztást, és a nagy cégeket adókedvezményekkel dotáljuk. Ezért érdemes asztalra tenni azt a kérdést, hogy ne a bevételi források által legyen determinált a költségvetési politika, hanem funkció vezérelt legyen. A beszélgetés során a szükségletek felől közelítettük meg a társadalmi szerveződés kérdését. Azaz vegyük számba közjó szempontjából az ellátórendszerek, és nagy társadalmi rendszerek pénzügyi igényeit, és ehhez képest állítsuk be a begyűjtött adók mértékét. Ebből következően lenne pénz egészségügyre, oktatásra, szakképzésre, szociális rendszerre. Ez nem csak belső átrendeződést okozna a költségvetési politikában, hanem források bővítése miatt friss pénzek megjelenését is. Amennyiben végig gondoljuk mikro szinten, egy háztartás esetében is így történik. Ha számba vesszük kiadásainkat (lakhatás, étkezés, ruházkodás, közlekedés), és megnézzük pillanatnyi forrásainkat, akkor hozhatunk forrásteremtő döntéseket. Például beruházunk a jövőnkbe, és új szakmát, képességeket sajátítunk el, amellyel többet lehet keresni a munkaerőpiacon. Vagy átgondoljuk anyagi eszközeinket, és valamit beforgatunk, amelyből pénzt keresünk. A legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportok kivételével ez a döntési lehetőség mindegyikünk számára adott. Ezt a döntési struktúra levezethető egy ország esetében is. Amennyiben alacsony a bérrendszer, akkor magasabb hozzáadott igényű munkahelyekre van szükség. Ez a megoldás akkor járható, ha van elég, képzett munkaerő. Ez az oktatási rendszerbe való invesztálás nélkül nem lehetséges. Így a szükségleteink miatt forrásokat kell átirányítani ebbe a rendszerbe. A beszélgetés során azt is megvizsgáltuk, hogy miközben a társadalmi újraelosztás mértéke az EU átlagának felel meg Magyarországon, jelentősen átrendeződött a funkciók között a kiadási szerkezet. Ez pedig azt hozta, hogy több pénzt fektettünk infrastruktúrába, intézményrendszerbe, és kevesebbet a humántőkébe.