Jövőkép nélkül – a klímaszorongás csak a tünet, valójában gyászolunk

Ma már a fiatalok 80 százaléka azt vallja, a mindennapi életére hatással van a klímaváltozás, így különösen fontos, hogy a segítő szakma ezeket a nehéz érzéseket hogyan értelmezi. Ami a felszínen megjelenik, az a szorongás, de a klímapusztításhoz kapcsolódó nehéz érzések alapja egy mély veszteségélmény, amely abból fakad, hogy a világ, ahogyan mi ismerjük, átalakulóban van. A Kék Egyenlőség legújabb adásában Csapó Krisztina gyászkísérővel beszélgettünk a klímagyászról és a mélyadaptációról. A klímagyászcsoportokban a veszteségek különböző rétegeit veszik végig a résztvevők, és itt segítséget, eszközöket is kapnak a feldolgozáshoz. A legáltalánosabb szint a közös (kollektív) veszteségeink szintje, mint például a biztonságérzet vagy a jövőbe vetett bizalom elvesztése. Minél többet fektetett valaki a jövőjébe, annál nagyobb a veszteségélménye, amire a természetes reakció a gyász. Ezután jönnek a személyes gyászok, például egy kapcsolat vagy egy családtag elvesztése, amelyeket felszínre hozhat a friss veszteség, majd a transzgenerációs örökségek, illetve egy őszinte beszélgetés a halálról, az ahhoz kapcsolódó gondolatokról, érzésekről. Ezekre az alapokra épül az aktuális klímagyász feldolgozási folyamata, amelyben a mélyalkalmazkodás mint egyfajta megküzdési stratégia a tapasztalatok szerint igen sokat segít. Krisztina azonban kiemelte, hogy a gyász nem olyasmi, amitől meg kellene szabadulnunk, a gyász maga a gyógyulási folyamat, és sok esetben elkísér egy életen át. Meg lehet azonban tanulni együtt élni vele úgy, hogy ne uralja az életünket. Krisztina szerint, ha elengedek valamit, amivel ártok, jót teszek a Földnek, de magamnak is. Komoly probléma, hogy a fiatalok aránytalanul súlyos bűntudattal küzdenek. Részei a fogyasztói társadalomnak és ezáltal a problémának, ezt látják, de egyszerűen nem tudnak nem ártani. Megfigyelése szerint a „klímaszorongás” pont a klímaaktivisták és a környezettudatosan élők körében a legerősebb, ami nem meglepő, hiszen mindent megtesznek a változásért, ennek azonban vajmi kevés eredményét látják. Nehéz szembesülni a saját hatóképességünk korlátaival, ráadásul a folyamatok, amelyeknek az irányát meg szeretnénk változtatni, szinte felfoghatatlan léptékűek. A motiváció megválasztása a mentális egészség megőrzésében kulcskérdés: ha a klímaváltozás megállítását tűzöm ki célul, szorongani fogok, mert nem fog menni. A saját hatókör tudatosítása, a már bekövetkezett és nagy valószínűséggel a jövőben bekövetkező veszteségek elgyászolása segít a jelenre fókuszálni. Ha azt a célt tűzzük ki, hogy a természettel összhangban éljünk, és a motivációnk a helyesnek érzett, önazonos cselekvés, akkor a pszichés teher jelentősen csökken.