Lakásprivatizáció 2.0, de mi lesz a lakhatási egyenlőtlenséggel?

Az állami és önkormányzati lakásállomány kötelező kiárusításának javaslatát tárgyalja a parlament. Ennek kapcsán beszélgetett Kiss Ambrus szerkesztő Hegedüs Józseffel, a Városkutatás vezetőjével, szociológussal a közösségi lakásállomány helyzetéről, átalakulásáról.   A rendszerváltás idején kb 800 ezer olyan lakás volt, amely közösségi tulajdonban volt (tanácsi, majd önkormányzati lakások). Ez a szám ma már 110 ezerre csökkent. A kettő között egy jelentős lakásprivatizációs időszak volt, amikor sokan a bérleményből tulajdonba kerültek. Ez a szakasz a 2000 év elejére lezárult, és onnan egy csöpögtetett  privatizáció zajlik, amelyet sokszor korrupciógyanús ügyek követnek. Ezzel együtt a lakhatás egyre nagyobb társadalmi feszültséget jelent. Hegedüs József a beszélgetés során elmondta, hogy a társadalom 30-40%-a megfizethetőségi problémával küzd, amely azt jelenti, hogy jövedelemének túlzott része arra megy el, hogy fizesse a lakhatási költségeket. Ebbe a körbe még nem is számítjuk bele azokat, akik kiszorulnak a városi lakáspiacról, és emiatt nehéz helyzetbe kerülnek a munkaerőpiacon is. Azaz bár csökken a lakhatási költsége, de ezzel együtt csökken a reálisan elérhető munkajövedelme is. A 2000-es évek elején az első Orbán-kormány által indított bérlakásprogram próbált választ találni arra, hogy ne csak leromlott állapotú, szociális bérlakások legyenek az önkormányzati állomány nagy részében. Ezért létrejött a szociálisnál magasabb bérleti díjat jelentő költségelvű lakbér kategória. Ennek lett volna abban szerepe, hogy ne saját tartalékainak felélésével tudja az önkormányzat szinten tartani a lakásállományát, hanem legyen egy réteg, amely képes a piaci árnál alacsonyabb, de a valós ráfordításokat finanszírozó bérleti díjat fizetni. Ez azonban nem működik igazából ma sem. Ebből kifolyólag az önkormányzatok rákényszerülnek arra, ha progresszív lakáspolitikát akarnak folytatni, hogy állományuk értékesítésének egy részét forgatják vissza fejlesztésre, felújításra. Ez a folyamat azonban állandóan szűkülő lakásállományt jelent a valóságban, amely nem fenntartható modell. A Fidesz által benyújtott törvényjavaslat arra céloz, hogy a mostani bérlők 10-30%-os áron megvásárolhassák a bérlakásokat, ezzel tulajdonhoz jussanak. Ez lényegében megszüntetné az érdemi önkormányzati bérlakásállományt, és biztosan elvenné a jövőbeli önkormányzati vezetők kedvét attól, hogy ilyen programokat indítsanak. Hegedüs József szerint három oka lehet ennek a törvényjavaslatnak: 1.      választási lépés, amely azt a hitet kelti, hogy sokan tulajdonhoz jutnak. Ez a valóságban sokkal inkább a felsőközéposztálynak kedvező lépés semmint érdemi segítség a társadalmi egyenlőtlenségek enyhítésére; 2.      önkormányzatok gazdasági hatalmának megtörése: az alacsonyszintű lakásállomány ugyan érdemben nem alakít az albérleti piacon, és nem tudja átalakítani a lakhatási problémákkal küzdők helyzetének romlását, de mintát tud mutatni. Ezek a társadalmi minták pedig alternatíva-képzésre tökéletesen alkalmasak, amely politikai kihívást jelent a kormánynak; 3.      egyéni érdekek megjelenése néhány jó helyen fekvő ingatlan kapcsán. A beszélgetés kitért arra is, hogy hogyan lehetett volna a lakásprivatizációt másképp lebonyolítani a 90-es években, miért eszköz a bérlakásprogram az egyenlőtlenség elleni harcban, hogy néz ki a volt szocialista országok helyzete ebben a kérdésben.