Nem fontos a közegészségügy a politikának

  Hol tart a magyar egészségügyi rendszer átalakítása? Minek köszönhető, hogy egyre több hírt lehet olvasni arról, hogy ellátások szűnnek meg bizonyos településeken? Egyáltalán fontos-e az egészségügyi rendszer a kormánynak? Rékassy Balázzsal beszélgettünk, aki orvosként és egészségügyi közgazdászként is figyeli a mindennapok valóságát.   Rékassy Balázs sokadik alkalommal volt vendégünk az Új Egyenlőség podcastjában. A mostani adást egy személyes aspektussal kezdte. Elmondta, hogy eddig makroszempontból közelített a területhez, és azon keresztül szerette volna jobbá tenni a működését. Ugyanakkor az ebből adódó frusztrációk arra késztettették, hogy közelebb lépjen a mindennapok valóságához, és ezért az alapellátásban orvosként is dolgozni kezdett. Véleménye szerint vitathatatlan tény, hogy a közegészségügy drága közszolgáltatás, amelyben folyamatosan jelennek meg az innovatív ellátások, és nőnek a társadalmi elvárások is. Ez utóbbi Magyarország szempontjából azért is érdekes, mert a munkaalapú társadalom alapvetése a kormány szerint, hogy aki dolgozik, az előbbre jut. Közben ezt az egészségügy a várható élettartam szempontjából nem igazolja vissza. A magyar átlagéletkor 5 évvel az EU-s átlag alatt van. Ennél is brutálisabb az az adat, hogy a férfiaknál földrajzi elhelyezkedés alapján 12 év különbség van a várható élettartamban Magyarországon. A rendszer abba az irányba megy, hogy akinek van pénze, az a magánellátás felé igyekszik, míg a többiek esélyhátrányt szenvednek el, mert még az alapellátás sem érhető el számukra. Ez Rékassy Balázs szerint a latin-amerikai modellt vetíti előre, ahol egy szűk társadalmi réteg hozzáférése biztosított csak a megfelelő ellátáshoz, a többiek pedig másodrangúak az egészségügyi ellátás szempontjából. Pénzben kifejezve 1352 eurót költ a magyar rendszer évente egy főre vetítve, ezzel szemben az EU-átlag 3400 euró környékén van. A gyógyszerkiadások terén nominálisan nem ekkora a különbség, mivel bekerülési érték szempontjából nincs nagy eltérés az EU tagállamai között. Ezért a hiányzó pénz inkább a kórházi szolgáltatásokban, az alapellátásban és a prevencióban jelentkezik. A probléma nem csak a ráköltött összegekben áll fenn, hanem a rendszer megszervezésében is. Két példát hozott fel ennek kapcsán Rékassy Balázs. Az egyik az infarktus ellátása. Svédországi szintű az infarktus utáni azonnal beavatkozás rendje, míg albán szinten van az utógondozás, és ebből adódóan az egy éven túli túlélés esélye is. Azaz az akut helyzetre jelentős összegeket költ a rendszer, miközben ezek kárba vesznek, mert azt követően nincs figyelem a beteg gyógyítására. A daganatos betegségek esetében is hasonló helyzettel találkozunk. Az onkológiai centrumok személyi állományának felkészültsége, az elérhető gyógyszerek köre jó, néhány esetben kifejezetten magas színvonalú. Ezzel szemben a beteg későn jut el a terápiára, nincs megszervezve a betegút, és persze az egészségtudatosságra való felkészítés is alacsony szinten van. A beszélgetés végén szóba került az alapellátás, ahol az lehetne a jelszó, hogy mindenkinek legyen háziorvosa, de nem a ma ismert formában. Ehhez praxisközösségekre és persze minden településről észszerű módon elérhető ellátási rendszere lenne szükség.