Polarizált társadalom helyett inkább az arra való politikai igény létezik

„A kettéosztott társadalmak képe csupán látszat, a valóságban a véleménycsomagokkal házaló szélsőségek kisebbségben vannak. Igaz, nagy erőkkel dolgoznak a társadalom kettéosztásán.” Ezzel a bevezető mondattal jelent meg Kováts Eszter politológus elemzése a Válasz Online-on egy nagyszabású német tanulmányról. Az e heti adásban a cikk szerzőjével, a Bécsi Egyetem adjunktusával beszélgettünk.   Jelentős kutatómunkával (adatok, reprezentatív kérdőíves felmérések és fókuszcsoportos interjúk) segítségével tárta fel Németországban Steffen Mau, Thomas Lux és Linus Westheuser a kortárs német társadalom fejlődését, aktuális konszenzusait és konfliktusait. Azt találták, hogy valójában nem beszélhetünk polarizált társadalomról, hanem inkább arról az igényről, ami a polarizálódáshoz vezetne. Négy témakörben elemezték a társadalmi véleményeket (klímaváltozás, migráció, elosztási kérdések, szexuális kisebbségek jogai), és arra jutottak, hogy sokkal szélesebb és erősebb társadalmi konszenzusok léteznek ezeken a területeken, mint elsőre látszik. Ugyanakkor minden témakörben vannak triggerpontok, amelyek hatására szétporlad a konszenzus, és erős érzelmek jönnek elő a társadalomból. Az a feltevés, hogy alapvetően megosztott lenne a társadalom, két forrásból táplálkozik. Az egyik az USA hatása, ahol a választási rendszer miatt ténylegesen (ezt empirikus adatok is alátámasztják) két részre oszlik az ország. Ez alapján a diplomás, gyakran véleményvezéri pozícióval bíró réteg azt vélelmezi, hogy ennek a német társadalomban is így kell lennie. A másik ok, amiért polarizációt vélünk felfedezni, a közösségi média hatása. Itt ugyanis erős vélemények ütköznek hangosan egymással, ami alapján úgy tűnik, hogy a társadalom tagjai vagy A, vagy B álláspontot képviselnek. A beszélgetés során Kováts Eszter elmondta, hogy a kutatók mindegyik témánál azonosítottak triggerpontokat, amelyeket nagyon tudatosan felhasználnak az ún. „polarizációs vállalkozók”. Ezek a pártok arra építenek, hogy a konfliktusok jók, ez alapján lehet megmutatni magukat a szereplőknek, és szavazókat szerezni. Németországban leginkább az AfD és a Zöldek csinálják ezt, amelyek egymás pozíciójával szemben határozzák meg magukat egyes kérdésekben. Az is látszik, és ez a Fidesz esetében is megfigyelhető, hogy a konfliktust sokkal inkább a kulturális térbe tolják át. Ezekben az esetekben a triggerpontok nyomkodása politikai haszonszerzésen alapul. A tanulmány négy triggerpontot azonosított: -         egyenlőtlen bánásmód, szemben a „mások többet kapnak, mit én” érzéssel (például ha a transzneműek dedikált órát szeretnének az uszodában, mások nehezményezik, hogy mondjuk a testsúlyuk okán miért nem kapnak ugyanilyen jogot); -         a normalitásérzés sérül; -         csúszós lejtő, amely arra épül, hogy „ma ezt kérik, mi lesz a következő…”; -         a saját viselkedésünk megváltoztatását várják el tőlünk (például sokaknak gondot jelent a gendernyelv használata, mivel szerintük úgy korrekt használni a névmásokat, hogy az alapján ne legyen az érintett neme definiálva – a magyarban ez nem értelmezhető probléma). A beszélgetés végén arról is szó esik, hogy az egyenlőtlenség mint téma miért bír demobilizációs erővel, és mit jelent a státuszkonkurencia ebben az esetben.